Dohánygyári Híradó, 1990

1990-12-01 / 2. szám

LAJOS BÁCSI

Zsíros Lajos, 1909—1990.

Nyolcvanegy éves korában elhunyt Zsíros Lajos, gyárunk nyugalmazott főmérnöke. 1928-tól 1963-ig

dolgozott itt, az Egri Dohánygyárban. Akkor vonult rokkantsági nyugdíjba.

A második világháború, az azt követő évek, az állandó idegfeszültség, a mind nagyobb és nagyobb követelmények sorozata nagy teher volt számára. Még 56 éves sem volt, amikor megálljt parancsolt a szíve. Mérsékelnie kellett az aktív munkát, majd végérvényesen abba kellett hagynia.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy zsenge gyermekkoromtól ismertem Lajos bácsit. Gyerekkoromban bejáratos voltam hozzájuk, hiszen két gyermekének nővérem volt a dajkája. A velük való foglalkozásban sokszor segítettem nővéremnek. Kerékpárjukon először én tanultam meg hajtani, azután megtanítottam a gyerekeket kerékpározni. Öt-hat évvel voltam idősebb náluk. Többször találkoztam Lajos bácsival, aki szeretettel vett tudomást arról, hogy gyermekeivel foglalkozom.

1940—42-ben Lajos bácsi sokat katonáskodott; hol behívták, hol leszerelték. Egyszer aztán hosszú útra ment: háborúba.

Elszakított egymástól a háború és az én diákoskodásom; csak 1951-ben találkoztunk újra, amikor az Egri Dohánygyárba készülődtem. Nagyon nehéz volt abban az időben munkát találni, s mivel édesanyám is már jó évtizede itt dolgozott. Lajos bácsi segítségével sikerült sorsomat összekötni az Egri Dohánygyárral.

Kapcsolatunk most már megváltozott: immár nem a felnőtt és a gyermek, hanem a

vezető és a beosztott kapcsolata lett. Szorosabb kapcsolat a munkában akkor alakult ki közöttünk, amikor 1954-ben a szivargyártásra kerültem, mint segédművezető (akkoriban ezt a beosztást így hívták). Lajos bácsi kemény, határozott, de emberséges vezető volt. Megkövetelte a pontos, precíz munkát.

Különösen éreztem én ezt akkor, amikor 1957 február 1 -jétől a cigarettaelőkészítési üzemrészbe kerültem. Komoly, nagy szaktudású ember volt, szerette az öntevékeny embereket. Szükség is volt az öntevékenységre, különösen ebben az időszakban. Amikor gondjainkkal, problémáinkkal hozzá fordultunk, így válaszolt:

— Azt csináltok, amit akartok, csak jó vágat és jó cigaretta legyen, alacsony súllyal. Ebben az időben, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, gyárunk technológiai rendszere mélyén az európai szint alatt volt, különösen a cigarettaágazat. Végtelen nehéz volt erről a mélypontól elindulni, pénz híján, beruházási lehetőség híján. A szélsőségesen központosított irányítás is kerékkötője volt a fejlődésnek.

Kemény évek következtek. Azt hiszem, ez az időszak, különösen az a négy esztendő 1958-tól 1962-ig, Lajos bácsi számára is roppant nehéz volt. Tudta, hogy sok, amit követel, de azt is érezte, hogy egyelőre nem tud rajtunk segíteni, mert kötve volt a keze. Azóta is úgy vélem: ezek a nehézségek és gondok őrölték fel idegeit, ezek terhelték meg szívét is.

Bár számítottunk arra, ami végül is bekövetkezett, a végső búcsúra, — mégis mindannyian, kik ismertük őt, megrendültünk. Fájó érzés, az a tudat, hogy már soha többé nem fogunk hírt hallani felőle.

Mi, akik szerettük, becsültük őt, megőrizzük emlékét.

Bárány Tibor

TOLDI MÓNIKA

már nem is annyira új: februárban került a szivargyártás stancoló műhelyébe; előtte a KIOSZ megyei titkárságán adminisztrátorként dolgozott. Bemutatjuk, most már ő is „dohánygyári” lett. íme, mit ír:,,Eleinte zavartazaj, ahajháló, de mindenért kárpótolt a társaság, a tudat, hogy biztos helyem van, a különböző kedvezmények, s nem utolsósorban a fizetés, mely az előző munkahelyemhez képest háromszoros. Szilvásváradról járok be, nehéz fölkelni hajnali 4 órakor, de megéri. Nagyon szeretek itt dolgozni.” Úgy véljük, a szeretet kölcsönös.

HORVÁTH ANETTE

éz év augusztusában lépett be, közvetlenül érettségi után, azóta dolgozik borítékvágáson. Igyekvő, szorgalmas munkatársnak bizonyult. Saját szavaival: „Kezdetben nehéz volt, mert sok mindenre kellett figyelni. Igaz, most is érvényben van a többirányú figyelem, de azt hiszem, hogy már megszoktam. Megpróbálok mindig egyre több darabot csinálni és egyre jobban végezni a munkát. Nekem tetszik ez a munkahely és szeretem a munkámat.”

205-nek csak tíz százaléka gyári HÁROM VEZETŐI PÁLYÁZAT, MAGYAR NÉPDAL ÉS ANGOL NYELV AZ ÓVODÁBAN

Verőfényes, szép nap délelőttje; akkor lopakodunk be az óvodába, amikor a gyerekek sétálnak. Csönd van, s hajlandók lennénk azt mondani: árva lett az óvoda (amióta Mucsi Istvánná nyugdíjba vonult), de nem árva az: a Nagy János utcára néző kicsi szobácskábán ott ír, számol, igazgat Juhász Lászlóné. Most ő vette át a stafétabotot.

— Nem sokáig — mondja eltűnődve. — Lám, decemberben én is nyugdíjba megyek.

— Ki van-e szemelve már az új vezető ?

— Most majd megválasztja a nevelőtestület. Hárman adtak be pályázatot, három Itt dolgozó fiatal óvónő. Az óvónői testület 13 tagból áll.

— Nem azért, hogy megelőzzem a választást, de mégis, hogyan látja ?

— Mondhatom, hogy mind a három nagyon jó pályázat, nagyon reális tervek, igazán nehéz a választás. S méghozzá mindhármat szeretik a kolleginák is, szeretik a szülők...

— Akkor hát nyilt a választás. Hány gyerek van most az óvodában?

— Kétszázöt gyerek. Sok. Múltkor mondta a doktornő, amikor itt volt, hogy nagyon zsúfolt...

— S ebből mennyi a gyári gyerek?

— Alig több, mint tíz százaléka. A többi mind a városból van, mind külső.

— Akkor ez nagy szolgálat a városnak. Jó lesz majd az új képviselőtestületnek is tudomására hozni.

— A lakosság maga minősít. Hiszen van olyan óvoda a városban, ahol csak néhány gyerek lézeng, a lakásóvodákat meg is szüntették.

— Milyen a foglalkozások rendje, a nevelési program?

— Most tanulmányozzuk az új nevelési programot. Ez már sokkal közelebb van a gyermeklélekhez, mint az eddigi, sokkal több játékosságot tartalmaz, jóval kevesebb kötöttséget, többet szán a gyerekek szabad öntevékenységére, a képességfejlesztésre...

— Csak most az ellenkező túlzásba ne essünk. Emlékszünk a Pikler-féle anarchista neveléselméletre, amely szinte megszüntette a szocializációt.

— Sajnos, az új nevelési program erősen közeledik ehhez. Mi azonban azzal nem értünk egyet, hogy a szabadság mások megkárosításának a szabadságát is jelentheti. S ráadásul nekünk az iskolára kell a gyerekeket előkészítenünk: az iskolában negyvenöt perceket fegyelmezett egy helyben üléssel kell majd tölteniök. Szabadság és önfegyelem: ez a kettő csak együtt képzelhető el. Rendszeresen kapcsolatban vagyunk az iskolák első osztályos tanítónőivel: maximálisan segítenünk kell nekik.

— A képességfejlesztést hogyan oldják meg?

— Többet kell a gyerekekkel egyénileg foglalkozni. Akkor tudjuk megfigyelni, melyiknek milyen tehetsége van, hogy abban az irányban segítsük a fejlődését. Egy nagycsoportban 30—35 gyerek van; ezeket most kettéosztjuk, hogy egy-egy óvónőre kevesebb gyerek jusson, de intenzívebb legyen a velük való foglalkozás.

— Remélem, a zenei anyanyelv bevésésére sok gondot fordítanak, sok népdalt tanítanak...

— Az új nevelési programban ez is súlyponti feladat. Eddig nem volt az. De én eddig is sok népdalt tanítottam, sőt, hegedültem a gyerekeknek. A fiatal óvónők inkább furulyáznak, de az is jó. A gyerekek szívesen énekelnek. A foglalkozások évszakhoz kötöttek; most a szőlőről meg a szüretről dalolunk.

— Folyik-e nyelvtanítás ?

— Igen, de nem kötelezőleg. Amelyik szülő akarja, küldi a gyereket. Hetenként két félóra van, délutánonként. A TIT adott eddig oktatót — angol nyelvtanárt — de most arra törekszünk, hogy a nyelvtanár óvónő is legyen, mert ilyen kicsiny gyermekeket nem lehet „nagyosan” tanítani, hanem játék közben kell az idegen nyelvet igen-igen alapfokon rögzíteni.

Dél van. Már a folyosón, tálalókocsikon az ebéd: gulyásleves, túrós gombóc és szőlő. Odalent, a lépcső alján, a kapuban találkozunk a sétáról megtérő csoporttal. „Jó napot kívánok!” Kórusban köszönnek és magyarul. Odakint, a társadalmi környezet a ,,keziccsókolom"-ot parancsolja rájuk. Vajon nem fog-e olyan képzet kialakulni bennük, hogy jó napottal csak kórusban lehet köszönni?

Európában, ahová tartozni akarunk, sehol sem köszönnek keziccsókolommal.- s-