Egri Dohánygyár, 1990 (19. évfolyam, 1-3. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Együttélni a nyilvánvalóval Egyszer Metternich, a XIX. századi osztrák külügyminiszter írta, hogy a „politika olyan sokfelvonásos darab, amely feltartóztathatatlanul kibontakozik a függöny felhúzásával. Akkor azt kijelenteni, hogy az előadás nem folytatódik, teljesen abszurd. Az előadást befejezik vagy a színészek, vagy a színpadot elözönlő nézők.” Az elmúlt hetekben Európában egy új darab előtt húzták fel a függönyt. A játékosok közül sokan még haboznak, várnak a szereposztásra. Végül azonban csak egy lehetőség marad: befejezni a darabot, vagy hagyni, hogy az falja fel a szereplőket. Noha a múltnak a súlya néhányakat visszatarthat a helyzet felismerésétől, a háború utáni közvetlen korszak lezárásának vagyunk tanúi. Az évtizedeken keresztül ismerős világ a szemünk előtt hullik szét. Az új realitások — A német egyesítés valamilyen formában nyilvánvalóvá vált, bármik legyenek is az aggodalmai Németország szomszédainak és a II. világháború áldozatainak. Az egyetlen államfő, aki — úgy tűnik — teljesen megérti ezt, Franciaország elnöke, Mitterrand — noha Franciaország ösztönösen tart a német egyesítéstől. — A NATO-t alapjaiban át kell alakítani, hogy számításba vegye Németország megváltozását és a szovjet fenyegetés leépülését. — A Varsói Szerződés nem sokáig marad fenn a jelenlegi formájában. — Az Európai Közösség integrációját fel kell gyorsítani, hogy figyelembe lehessen venni az új lehetőségeket Kelet-Európábán, legújabban Csehszlovákiában. — Ezek az irányzatok a kelet— nyugati kapcsolatok új megítélését teszik szükségessé, többek között (és talán főleg) a fegyverkorlátozó tárgyalásokét. Németország egyesítése A legutóbbi hetekben a német egyesítés, sokáig a vegyes érzelmű szónoklatok témája, valóságos lehetőséggé vált. Most a bomlással együtt egy hirtelen nosztalgia bontakozott ki a status quo iránt. Az Atlanta Karta tagjai ragaszkodnak hozzá, hogy a szövetség változatlanul fennmaradhasson, és a német egyesítés továbbra is a világháborúban győztes hatalmak felelőssége legyen. Az enyhülésben hívők intenek a német egyesítés támogatása ellen, mivel félnek attól, hogy felhergelik a Szovjetuniót. A Nyugat a biztonság kedvéért nem lát okot arra, hogy a német újraegyesítési vágyak elébe menjen. Egészen mostanáig a német egységet azonosították Európa egyesítésével. Az Európai Közösség néhány előnyének Kelet-Európára való kitelj esztésétől azt várták, hogy segít kijavítani szá2 DOHÁNYGYÁR mos európai hibás vonalat. Noha ez a program alapvetően fontos marad, a legutóbbi események nem hagynak kétséget afelől, hogy Európa egyesítésének más a ritmusa, mint Németország egyesítésének. Lévén, hogy Németországban a mozgató erő nem az egyesítés pragmatikus koncepciója, hanem az elemi nyomás a kormányzatban való részvételre. A politikai tendenciákat erősítik a gazdasági realitások. Most, hogy a két német állam közötti határ minden gyakorlati szándékra megnyílt, szükséges lesz a gazdasági feltételek kiegyenlítése is. Máskülönben egy nagy kivonulás történik, különösen a fiatalabb és ambíciózusabb csoportok esetében, és ez megcsapolja a keletnémet gazdaságot. Az ilyen előrelépések nagymértékű segítséget igényelnek az NSZK-tól. Az valószínűtlen — és valóban értelmetlen —, hogy a kommunista párt ragaszkodni fog vezető szerepének megtartásához a keletnémet politikai életben. Végeredményben a megoldást a német emberek kívánságai, és nem külső erők alakítják ki. Kívülállók csak akkor fogadhatnak el egy megoldást, ha készek erőszakot alkalmazni és szembeszállni egy olyan néppel, melynek szabadság utáni vágya elég erős volt ahhoz, hogy 28 év elnyomás után átszakítsa a berlini falat. A politikai és gazdasági politikák összehangolása kétségkívül felveti a Német Demokratikus Köztársaság katonai szerepének kérdését. A varsói szerződésbeli tagsága még konföderáció esetén is kérdésessé válna. Nehéz elképzelni egy olyan konföderációt, amely a Varsói Szerződéshez és a NATO-hoz is tartozik egyszerre. És egy szövetségi állam esetében ez elképzelhetetlen. Ha az NDK nem maradhat végérvényesen a Varsói Szerződéssel, mi a helyzet az NSZK NATO-tagságával? Geraszimov szovjet szóvivő szerint az egyesítés lehetetlen addig, amíg a két Németország más-más katonai tömbhöz tartozik. A kérdésekre a válaszokat keresve nagyon fontos, hogy az NSZK és nyugati szövetségesei szorosan együttműködve dolgozzanak. Eközben azonban nem szabad elfelejteniük: annak az előfeltétele, hogy az NSZK továbbra is a nyugati világhoz tartozzon, el kell fogadni az egyesítés valamilyen formáját. A kihívás annak biztosításában rejlik, hogy az egyesítés olyan körülmények között történjék, amelyeket minden nemzet, közöttük a Szovjetunió is biztonságosnak érez. A NATO és Nyugat-Európa Az NDK-beli események kétségtelenül felerősítik a nézetkülönbségeket, amelyek már évek óta megvannak az atlanti szövetségesek között. A fegyverkorlátozási tárgyalások hatására a NATO-országok egytől egyig elálltak a fegyverzetek komoly fejlesztésétől. A Bush-kormány májusban beleegyezett a Szövetségi Köztársaságban lévő közép-hatótávolságú nukleáris rakéták modernizálásának elhalasztásába. Ez a halasztás most végérvényes lehet: a jelenlegi feltételek mellett nincs olyan politikai párt Németországban, amely kész a kérdés újbóli előhozatalára. A nyugati hagyományos erőknek a központi térségben való progresszív csökkentése visszafordíthatatlannak tűnik. Nyugat-Németország már most a kötelező katonai szolgálat időtartamának csökkentését tervezi, ezzel a lépéssel a fegyveres erők létszáma 600 ezerről 420 ezerre csökken — ez egy arányaiban nagyobb egyoldalú csapatcsökkentés, mint amit a Nyugat javasolt a Szovjetuniónak. Milyen fenyegetés — és milyen erők — ellen kell szervezni a NATO-t? Az amerikai erőknek milyen csökkentését kell elérni, és milyen stratégia alapján? Mekkora maradjon az amerikai jelenlét Európában? Mi legyen az európai erők szerepe? Milyen legyen a hagyományos és a nukleáris erők viszonya? Ezekre a kérdésekre a választ a szervezet megalakulása óta eltelt időszak legátfogóbb és legteljesebb NATO-tanácskozásainak kell megadni. Ennek ellenére számos elv megállapítható: — A NATO-t az új realitásokhoz kell alakítani és megtartani. A NATO feloszlása politikai káoszt okozna Európában. — A folyamat elvezethet az amerikai és a szovjet szárazföldi erők érdemi csökkentéséhez — és talán a teljes felszámolásukhoz, ha a szovjet csapatok radikálisan csökkentik és visszavonják őket mélyen az ország belsejébe. Ez a kilátás azonban csak akkor valósulhat meg, ha a NATO-országok véget vetnek a jelenleg zajló felelőtlen, egyoldalú fegyverzetcsökkentéseknek. Miközben egyik országnak sincs mire büszkének lennie, az Egyesült Államok — a szövetségesek vezetőjeként — annak a kockázatát vállalja, hogy a védelmi kiadások csökkentésének éretlen javaslatával követendő példát mutat. Ha ez a folyamat nem szakad meg, a NATO egy cselekvésképtelen Európát ad a szovjetek kezére pont abban a pillanatban, amikor a háború utáni generáció céljai már látóközeibe kerülnek. Bármilyen legyen is a hagyományos erők egyensúlya, valamennyi amerikai nukleáris erőt és légierőt meg kell tartani az európai kontinensen, és ezeknek a pontos mértékét tárgyalásokon kell eldönteni. Ha az európai védelem újra kizárólag a hagyományos erőkön alapulna, a béke a történelmi bizonytalanságtól függne. Röviden összefoglalva: a NATO-nak össze kell kapcsolnia Európa és Amerika nukleáris védelmét, bármi történjék is a német egységgel vagy a hagyományos fegyverek felszámolásával. Máskülönben a szovjet hegemónia felé vezető úton vagyunk akkor, ha a peresztrojka sikerrel jár, és a nacionalista káosz felé tartunk akkor, ha kudarcot vall. Boldog új esztendőt! Olyannyira régi szokás verssel köszönteni az új esztendőt, hogy már Arany János is elkoptatottnak, sőt egyszerűen ócska tárgynak nevezte az új évet, mint költői témát. Persze, azért a nagy költő akkor sem adja alább a tőle megszokott színvonalnál, ha történetesen „házi feladat” írására szánja el magát. 1853-ban Arany János is kerekített egy olyan formás költeményt az új esztendő üdvözlésére — „Alkalmi vers” — melyet nyugodtan nevezhetünk remekműnek is. Nagyon messzire nyúló hagyományai vannak a mi történelmünkben az új esztendő köszöntésének. Szinte hihetetlen, hogy ezeréves (vagy még régibb) hagyományokat őrzött meg a magyar népi emlékezet. A regölésre gondolok. A hajdani regősök, ahogy töredékesen napjainkig fennmaradt népszokásokból, ősi ritmusú, szövegű rigmusokból következtethetünk rá, azzal üdvözölték az új évet, hogy termékenységet, egészséget, szerencsét, gazdagságot kívántak a fölkeresett sátrak, házak népé-Ásító Nem tudunk magyarul. Aki mondta, a gimnáziumban egyik tanárom volt. Ma sem ártana ilyen intelem. Meglehet, napjainkban angolul kellene mondani, hogy jobban odafigyeljenek azok, akiknek szólna. Nemcsak a magyartalanságnak üzenve hadat, s nem csupán a nyelvtani vétségeket büntetve. Mindazokat döbbenthetné rá a szomorú helyzetre, akik mind-mind beszélnek — szónoki emelvényről, elnöki székből, ünnepi alkalomból, vagy csak kamera és mikrofon előtt. Nagyon sokan valóban nem tudnak beszélni. Közéletünk mozgalmasabbá, izgalmasabbá vált, manapság az ember (majdnem azt írtam: állampolgár) annyi expozét, felszólalást és szóbeli kiegészítést, ünnepi beszédet és nyilatkozatot hallgat végig, mint talán még soha. Sok a szöveg, kevés a Ciceró. Pedig Szophoklész írta valahol, hogy a szó, nem pedig a tett kormányozza a világot. S amikor napjainkban annyiszor emlegetjük, hogy mozgósítani kell, mintha elfelednénk, hogy a tömegeknek s az egyes embernek a jóra, a munkára stb. való mozgósításához igenis szükség van a lelkesítő szóra, amelyet meggyőzően, magával ragadóan kell előadni mindenkinek, aki valóban mozgósítani akar. Ajánlok egy egyszerű próbát! Tessék egy színészünkkel egyszer a rádióban, a tévében Kossuth híres ceglédi beszédének fennkölt mondatait amúgy mai módra elmondatni, mit elmondatni — felolvastatni. Monoton hanghordozással, fakón, színtelenül — el lehetne játszatni vele azt is, hogy a legszebb mondat közepén lapoz, és egy pillanatig kivár, míg meg nem találja a másik lapon a folytatást... Mennyi bölcs mondást idézhetünk — hiszen az előbb Cicerók után vágytunk — a rómaiaktól. Azt a szellemesen megfogalmazott igazságot hagyták kései századokra, hogy „a szónoknak nem szabad úgy beszélnie, hogy a közönség egyszerűen csak megérthesse őt, hanem úgy, hogy az kénytelen is legyen őt megérteni”. nek. Hej, regő rejtem, hej, regő rejtem... Ma is hasonló jókívánságokat írunk-mondunk egymásnak az új év alkalmából — mert az ember vágya a béke, a jólét, az egészség után változatlan —, ha futja néhány mondatra a türelmünkből. Sokan vannak, akiknek a „boldog új évet kívánok” négy szava is kimondhatatlanul hosszú, ezért csak buék-ot mondanak helyette. Szilveszteri igénytelen vigasságra, lakmározásra jut idő és pénz, az emberi kapcsolatok melegének megőrzésére már csak keveseknek. Én azt kívánom, hogy az 1990- es esztendő emberibb, nyugodtabb, boldogabb legyen, mint amilyenek a korábbi évek voltak. Legyen ez az új esztendő vígságszerző, mint ahogy egy régi népi ének tartja, és újulása víg örömöt hirdessen nekünk! Békés, boldog új évet. Zenebona, huzavona nélkül teljék az 1990-es esztendő. Legyen egység, türelem, hit a jövőben! Adjon Isten, ami nincs, az új esztendőben! Rajna nyelv Az istenek semmi szebbet nem adtak az embernek, mint a beszéd méltóságát. Beszélni beszéd által tanulsz meg. Tehát beszélni kell, míg olyanná válik valaki, hogy szívesen hallgatják, amit mond, s hallgatnak rá. Természetesen el kell valamikor kezdeni, senki sem születik Cicerónak. Igen, minden kezdet nehéz. Emlékszem, milyen kedves jelenet volt az egyik kongresszuson, hogy szót kapott egy fiatal munkásnő, akinek azonban a szónoki emelvényen az első szavak után elszorult a torka. A sírás fojtogatta. S az egész terem, sok száz ember szurkolt neki, az emelvényen ülők szemükkel, fejük bólogatásával próbáltak erőt önteni belé. Aztán néhány mondat után megjött az asszonyka bátorsága. Hibátlanul, értelmesen adta elő már a mondókáját. S a végén tomboló taps közepette térhetett viszsza, irulva-pirulva bár, a helyére. Másodjára már bizonyára kevesebb megpróbáltatás vár rá egy szónoki emelvényen. Idézhetek egy másik kedves fiatalasszonyt is, aki a debreceni ősi kollégium oratóriumában, az országnak ott egybesereglett színejava előtt olyan formás kis beszédet vágott ki, hogy mindenki megcsodálta. Utána megkérdezte a riporter, megtanulta-e beszéde szövegét? Igen — válaszolta habozás nélkül. Alaposan felkészült a szónoki szereplésre, s nemcsak bebiflázta, hanem előadni is megtanulta köszöntőszövegét. Akkor gondoltam arra, vajon megpróbál-e egy mai „szónokjelölt” tükör előtt beszélni? S ide illik az a megjegyzés, hogy manapság kevés a gesztikuláló szónok, a színpadias kéz- vagy arcjáték már teljesen kiment a divatból. Nálunk megmosolyogják az ilyesmit, tehát nem is ajánlanék széles gesztusokat annak, aki szónoki babérokra pályázik. Dé a teljes gesztustalanság csak fokozza a monotónia amúgy is elszomorító hatását. (Azt talán mondani sem kell, hogy az egyik lábról a másikra való hintázás meg szörnyen idegesíti a szónok jobb sorsra érdemes hallgatóságát1) Rajna ♦ .« * *f
