Egri Dohánygyár, 1989 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1989-03-01 / 3. szám
A szabadságharc emlékére Áfl ércius tizenötödike az első a nemzeti ünnepeink sorában. Olyan ünnep, mely az ébredő öntudatú gyermektől e század viharait átélt öregig — mindnyájunk számára különös, egyedi varázzsal bír. Szavakkal nehezen kifejezhető érzéssel tűzzük évenként mellünkre a nemzetiszínű kokárdát és lelkesedéssel ünnepelünk. Ismerjük e nap hiteles krónikáját. Tudjuk, hogy esett az eső, hogy éppen vasárnap volt, ezért sok vidéki jött fel Pestre. Feszültségekkel terhes volt az idő: jöttek a hírek a forradalmi Európából, Párizsból is, de innen közvetlen közelről a császári székvárosból Bécsből is. Magyarországon már régóta munkálkodott az elégedetlenség. Ennek olyan politikai, gazdasági és társadalmi okai voltak, amelyekre évszázadok óta hiába kértek orvoslást. Nem féltek a reformokért szót emelni a kor irányító szellemi vezérei : Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány és a hozzájuk csatlakozott írók, költők: Petőfi, Vörösmarty, Jókai, Eötvös. És még hosszan lehetne sorolni a neveket. Az ifjúság és a reformokat követelők kicsiny csoportja csak eszmei vonalon jelentett nagy erőt, de a nép tömegeinek támogatása nélkül, már aznap elbukott volna a forradalom. A nép azonban melléjük állt. 1848. március 15-ében a változási folyamatot ünnepeljük, amelyet a kor ifjúsága, népe indított el. Akármi történt is 1848. március idusa után, ez a forradalom új teret és távlatot nyitott Magyarországnak, a Duna tájékán élő népeknek. E történelmi évforduló, az egyszerre dicső és tragikus múlt emléke. Egymás mellett él tudatunk mélyén a márciusi nap lelkesedése; Petőfi, Táncsics, Kossuth, az új törvények születése, a pákozdi győzelem, a dicsőséges tavaszi hadjárat, valamint a vesztett csaták, a belső széthúzás, hibás nemzetiségi politika, végül Világos, majd Arad tragédiája. Március 15.-e a hazafiság ünnepe is, a hazafiságé, a nép, a nemzet, a szülőföld iránti szereteté, tiszteleté. Sokszor sokan visszaéltek már e fogalmakkal. Soviniszta demagógiára vagy történelmi múlt meghamisítására használták őket. Mindez azonban arra int bennünket, hogy józanul, következetesebben, bátrabban vállaljuk magyarságunkat. Ez jelenthet olyan tudati, érzelmi hátteret, nemzeti önbecsülést, amely nélkül képtelenek lennénk eligazodni bonyolult világunkban. Tudjuk, hogy mi történt március idusán, ama 1848. esztendőben, mégis szükséges újra meg újra szemügyre vegyük ennek a napnak a csodáját. Aztán új legenda terem a kor színvonalán. És még most is akad elegendő ok a meditációra. Március tizenötödike ugyanis a magyar történelem legszorongatóbb kérdését tette fel. Mikor igazodunk a világhoz, mégpedig nem az utánzás gyengeségével, hanem az ország reális érdekei szerint? Petőfiék mozgásra kényszerítették a megszokások, a kényelem nyűgébe belenyugodott vidéki országot. Megértették az idő múlását. Nemcsak azt, hogy a társadalom állapota végzetesen elmaradott. Azt értették meg, hogy most érkezett el a cselekvés pillanata. A reformkor tudásanyaga, a kor Európájának forradalmi légköre, a létében fenyegetett nemzeti tudat fogott össze, hogy döntsön a haladás dolgában. Hogy lehetetlenné tegyék a további halogatást, hogy ne engedjenek a rossz kompromisszumok kísértésének, hogy az egyéni és a csoportérdekek helyébe az egész társadalom érdekét helyezzék, és ezzel utat nyissanak a fejlődésnek. A mai kokárdás, zászlódíszes történelmi évforduló ünnepélyes külsőségei, kiváló lehetőséget nyújtanak hazafiságunk bizonyítására. De tudnunk kell, ez önmagában még kevés. A történelem megszámlálhatatlanul sok hétköznapból és csak nagyon kevés ünnepből áll. A hétköznapok pedig tetteket követelnek. És természetes, hogy a hazafiság mércéje ma is meghatározott, szükséges tett, a meghatározott időben. A kor kényszerítő parancsa minden fejlődést egyre inkább a gazdaságba vetett erőfeszítésektől tesz függővé. Most azzal kell szembenéznünk, hogy nemcsak továbbhaladásunk, de elért eredményeink megőrzésének egyetlen módja van; az eddiginél szervezettebb, a szigorú minőségi követelményeket egyre inkább figyelembe vevő hatékony munka. El kell fogadnunk a kihívást, egyszerűen nincs más választásunk; a világpiac nem az érzelgések színtere és vannak nálunk jobbak. Vagy fel tudunk zárkózni, vagy leszorulunk a pályáról és veszteségre, társadalmi méretű vegetációra kényszerülünk. A vállalkozás nem reménytelen, de nem vagyunk túl a nehezén. A megkezdett úton végig kell mennünk, méghozzá mindannyiunk tudása legjavát adva. Igazi nemzeti program ez, részt venni benne hazafias tett, záloga annak, hogy hányatott ezeréves történelmünk után a fejlődés újabb virágzó évszázadai nyíljanak meg a magyarság előtt. p zért őrizzük örökségünket, követjük a felejthetetlen márciusi megújulás példáját. Történelmünk egyik legjelesebb napja március tizenötödike, mert realizmusra szorította a kortársakat. Mert igaz módon felidézett emléke ma is erre a valóságközpontúságra, az ország és a világ harmóniájának szükségességére nevel. Kreativitásra nevelés MOTTÓ: Mária Montessori írja 1930-ban megjelent Módszerem kézikönyve című kötetében. „Az egészséges gyerek mesterséges ösztönzés nélkül is fejlődik, csak teret kell engedni neki, hogy szabadon és kreatívan játsszék!” Az alkotóképességgel foglalkozó újabb kutatások alapját képező kreativitáskoncepció egyik legjelentősebb összetevője az a felismerés, hogy a kreativitás nem a kiemelkedő tehetségek privilégiuma, hanem bizonyos mértékig minden ember sajátja, s csírájában már minden kisgyermek adottságként hordozza magában. Az erre irányuló kutatások egyrésze az alkotóképesség kibontakozásához szükséges tényezőket a személyiségfejlődés általános problematikáján belül közelíti meg, a környezeti légkörnek, nevelési stílusnak azokat a mozzanatait keresve, amelyek hozzásegítik a gyereket ahhoz, hogy a külvilágban nyitottan, előítéletek nélkül tájékozódjanak, új helyzetekben képesek legyenek eligazodni, ismereteik rugalmas átrendezésével mind újabb és újabb megoldásokat találjanak. A 3—6 éves gyermekek kreativitásának fejlesztése számomra mindig nagyon izgalmas feladatot jelentett. Mivel 2 DOHÁNYGYÁR a kreativitásra nevelésnek sajnos még mindig igen kevés az igazán segítőjeliegű szakirodalma, ezért tartom fontosnak, hogy ezzel kapcsolatosan közösen gondolkodjunk! A legkorábbi időszakban a kreatív ténykedésre való búzdítás a felnőtt—gyerek közvetlen kontaktusban valósul meg. Az engedékeny, szabad (nem korlátozó, családon belül divergenciát, egyéni ötletek kipróbálását, kockázatos viselkedést megengedő) nevelési attitűd elősegíti a kreativitás fejlődését. Fontos a támasznyújtás, a biztonságérzet erősítése, hogy a gyerek probléma esetén a pedagógushoz fordulhat és kérdésére választ kap, s ez további tapasztalatok szerzésére ösztönzi. Üjabban már egyre több pedagógus lép fel az alkotóképesség fejlesztésének igényével. Ezeknek a kísérleteknek, átfogó koncepcióknak közös vonása a divergencia megengedése, sőt serkentése, amely a tradicionális nevelésnek éppen, hogy nem sajátja. A nevelés megalapozásának szempontjából a legnagyobb jelentősége annak van, hogy a gyerekek mennyire igyekszenek megismerni a környező valóságot, mennyire érdeklődőek, nyitottak, képesek-e önállóan tevékenykedni, a játéktárgyakkal kreatívan bánni. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma gyermek. Minden kisgyermek egyéniség! Az óvónő minél jobban igyekszik megismerni a rábízott gyermekeket, minél többet ÉRT meg viselkedésükből, minél inkább össztönzi a gyermek kezdeményező kedvét, annál valószínűbb, hogy így alkotó személyiségek kialakulását segíti elő. Az óvónő akkor tudja hivatását jól betölteni, ha jól érzi magát a gyerekek között, ha gyermekszeretetét a gyermekek iránti érdeklődés hatja át, ha minden gyermek egyformán érdekli, s mint saját munkájának eredményét, minden gyerek fejlődését, viselkedését szemmel tartja, figyelemmel kíséri és a gyermekek fejlődése őszinte örömmel tölti el. A tudományos-technikai fejlődés következtében az ugyancsak gyors ütemben átalakuló társadalom egyre több alkotó személyiség munkáját igényli. A gondolatsort egy megszívlelendő idézettel szeretném zárni: „Az a gyerek, aki szívvel-lélekkel kitartóan játszik, egészen bizonyos, hogy szívvel-lélekkel, kitartóan dolgozó emberré fog válni!” Pappné Radocsai Katalin óvónő Barátaink életéből Szovjetunió Türkméniában az anya- és csecsemővédelmi kutatóintézet irányításával megalakult az első családtervezési központ. A születések számát tekintve Türkménia az elsők között található a szovjet köztársaságok sorában. A sokgyermekes családok különféle kedvezményeket kapnak, sokféle előjogot élveznek, az állam jelentős anyagi támogatásban részesíti őket. Ezzel együtt az utóbbi időben csökken a születések száma. A statisztikai adatok szerint faluhelyen most átlagosan 5,9 szülés jut egy nőre, holott ez a szám a hetvenes évek elején még 7,8 volt. Viszont a születések csökkenése ellenére sem javul az anya- és csecsemőhalandóság arányszáma. Az anyák és kicsinyeik számára az a legnagyobb veszély, hogy a születések közötti időszak az ideális 3—4 évről 2,5 évre vagy még annál is kevesebb időre rövidül le. Ez esetben a női szervezetet különböző betegségek támadhatják meg, mert a két szülés közti periódus nem elég ahhoz, hogy az anya elég erőt gyűjtsön a következő szüléshez. Orvosi megfigyelések szerint ilyenkor a vér hemoglobintartalma egyre alacsonyabb, s az anya és magzata minden következő terhességnél mind nagyobb oxigénhiányban szenved. Ez meglátszik az újszülött állapotán, s főként ezzel magyarázható a nagyarányú csecsemőhalandóság a köztársaságban. A gyakran szülő nőknél vannak más kockázati tényezők is. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a türkmén nők 50 százaléka már harmincéves kora előtt öt-hat gyermeket szül. Ez részben a hagyományokkal magyarázható : a tradicionális szellemben nevelkedett fiatalok maguk is a nagycsaládok hívei. Az érem másik oldala pedig az, hogy a terhesség elleni természetes, illetve mesterséges védekezési módszerek nincsenek elterjedve. Korábban volt ugyan a születésszabályozásnak egy bevált természetes — noha nem tökéletesen biztonságos — módszere, miszerint az anyák 2—3 évig szoptattak. Mivel a fogamzás valószínűsége a szoptatás alatt csökken, az évekig tartó anyatejes táplálás megóvta az asszonyokat az újabb terhességtől, s ez idő alatt szervezetük megerősödött, mintegy felkészült az újabb magzat kihordására. Ma — sajnos — megváltozott a felfogás a szoptatásról: az anyák már tudják, hogy féléves kora után a csecsemő megél az anyatej nélkül is. Elmúlt a hosszas szoptatás divatja, de ezzel együtt nőtt az anyák veszélyeztetettsége is. Senki nem óhajtja e régi szokás visszatérését, de az kívánatos — tömeges méretekben —, hogy csökkenjen a csecsemőhalandóság és a terhes nők veszélyeztettsége. Ezért jött létre az új családtervezési intézet. A központ munkatársainak legfontosabb feladatai közé tartozik a családtervezési módszerek ismertetése, elterjesztése az egész köztársaságban. A felvilágosító és egészségnevelő munkát már az általános iskola felsőtagozatos osztályaiban megkezdik, a fiúk és lányok részére egyaránt. Az intézetben dolgozó genetikusok, pszichológusok és orvosok minden lehetőséget megragadnak, hogy a lakosság a családvédelmi központot és tevékenységét pontosan olyan egészségügyi szolgáltatásnak tekintse, mint például a körzeti orvosi munkát. Az orvosi tanácsadás, a megelőzés módjainak kiválasztása, a terhességi higiéniára és a táplálkozásra vonatkozó ismeretek, a csecsemőgondozás korszerű szabályainak tudatosítása minden házaspárnak segítségére lesz abban, hogy megfontoltan döntsön jövendő gyermekei számáról. A szolgálat segít a régi szokások értékeinek megőrzésében is. Ilyen például a szoptatás idejének meghosszabbítása, azaz a hagyományos és a korszerű módszerek öszszekapcsolása. Ezt a témát vizsgálják majd azon a tudományos módszertani konferencián, amelyet ez év novemberében rendeznek meg a grúziai Tbilisziben. Az országos konferencia fő témája: Családtervezés és nemzeti hagyományok. Bulgária Manói Csolev, a velingradi turisták szervezetének egyik aktivistája már jóval az átlagéletkor fölött jár. Nyolcvanöt évesen is fiatalos, élénk ember. 70 éve aktív turista. A Pazardzsik környéki Kosztandovo faluban született. Már 16 évesen tagja volt a városi ifjúsági turistaszövetségnek, öt éven keresztül, amíg a városi gimnázium diákja volt, minden héten gyalog tette meg a hatkilométeres utat szülőfalujáig és vissza. Arra a kérdésre, mit tesz rendkívül jó kondíciója megőrzéséért, így válaszol: Inkább azt kellett volna kérdeznie, hogy mi az, amit én nem, de az emberek többsége rendszeresen csinál. Nem eszem sokat, sőt mindig egy kicsit éhesen állok fel az asztaltól. Az étrendemben főként tejtermékek, zöldségfélék és gyümölcsök szerepelnek. Kevés húst fogyasztok, és azt is csak délben. Sosem alszom meleg és zárt helyen. Kora tavasztól az első hó lehullásáig a tornácon tartom az ágyamat. Az alkoholnak még az ízét sem ismerem, és arra is törekszem, hogy minél kevesebb dohányfüstöt kelljen belélegeznem. Ügy vigyázok az idegeimre, mint a szemem világára. Ha megfázom, nem pirulákkal, hanem lejtőn való gyors futással gyógyítom magam. A futás a legjobb maszszázsa az egész testnek. — Azt is elmondom, hogy mik azok a dolgok, amiket az emberek többsége nem tesz, de én rendszeresen csinálok. 70 éve minden reggel 4—7 kilométert futok a tiszta levegőn. Utána megfürdöm hideg vízben, a melegebb hónapokban a patak vizében. Amikor a súlyom meghaladja a magasságomnak megfelelő 70 kilogrammot, akkor fokozom a fizikai megterhelést, anélkül, hogy többet ennék, mint máskor. Igen fontos dolog, hogy mindig találok magamnak valamilyen elfoglaltságot. Abban az időben, amikor az ifjúsági turistaszervezet tagja volt, Csolev megtanulta az eszperantó nyelvet, s később másokat is oktatott rá. Az ő kezdeményezésére alakították meg az első eszperantó szervezetet Lodzsene faluban, amely ma Velingrad egyik kerülete. A rodopei Manói Csolev a világ sok országában járt már, többnyire más eszperantisták vendégeként. Sok hegyet is megmászott, 75 éves korában jutott fel az Olimposzra. Külföldi vendégeinek többsége szintén természetbarát, és az ő segítségével járták be a Eodopét és más bolgár hegyeket.