Egri Dohánygyár, 1989 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1989-03-01 / 3. szám

A szabadságharc emlékére Áfl ércius tizenötödike az első a nemzeti ünne­peink sorában. Olyan ünnep, mely az ébredő öntudatú gyer­mektől e század viharait át­élt öregig — mindnyájunk számára különös, egyedi va­rázzsal bír. Szavakkal nehe­zen kifejezhető érzéssel tűz­zük évenként mellünkre a nemzetiszínű kokárdát és lel­kesedéssel ünnepelünk. Ismerjük e nap hiteles kró­nikáját. Tudjuk, hogy esett az eső, hogy éppen vasárnap volt, ezért sok vidéki jött fel Pest­re. Feszültségekkel terhes volt az idő: jöttek a hírek a forradalmi Európából, Párizs­ból is, de innen közvetlen kö­zelről a császári székváros­ból Bécsből is. Magyarorszá­gon már régóta munkálkodott az elégedetlenség. Ennek olyan politikai, gazdasági és társa­dalmi okai voltak, amelyek­re évszázadok óta hiába kér­tek orvoslást. Nem féltek a reformokért szót emelni a kor irányító szel­lemi vezérei : Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány és a hoz­zájuk csatlakozott írók, köl­tők: Petőfi, Vörösmarty, Jó­kai, Eötvös. És még hosszan lehetne sorolni a neveket. Az ifjúság és a reformokat követelők kicsiny csoportja csak eszmei vonalon jelentett nagy erőt, de a nép tömegei­nek támogatása nélkül, már aznap elbukott volna a forra­dalom. A nép azonban mellé­jük állt. 1848. március 15-ében a vál­tozási folyamatot ünnepeljük, amelyet a kor ifjúsága, népe indított el. Akármi történt is 1848. már­cius idusa után, ez a forrada­lom új teret és távlatot nyi­tott Magyarországnak, a Du­na tájékán élő népeknek. E történelmi évforduló, az egy­szerre dicső és tragikus múlt emléke. Egymás mellett él tu­datunk mélyén a márciusi nap lelkesedése; Petőfi, Táncsics, Kossuth, az új törvények szü­letése, a pákozdi győzelem, a dicsőséges tavaszi hadjárat, valamint a vesztett csaták, a belső széthúzás, hibás nemze­tiségi politika, végül Világos, majd Arad tragédiája. Március 15.-e a hazafiság ünnepe is, a hazafiságé, a nép, a nemzet, a szülőföld iránti szereteté, tiszteleté. Sokszor sokan visszaéltek már e fo­galmakkal. Soviniszta dema­gógiára vagy történelmi múlt meghamisítására használták őket. Mindez azonban arra int bennünket, hogy józanul, kö­vetkezetesebben, bátrabban vállaljuk magyarságunkat. Ez jelenthet olyan tudati, érzelmi hátteret, nemzeti önbecsülést, amely nélkül képtelenek len­nénk eligazodni bonyolult vi­lágunkban. Tudjuk, hogy mi történt március idusán, ama 1848. esz­tendőben, mégis szükséges új­ra meg újra szemügyre ve­gyük ennek a napnak a cso­dáját. Aztán új legenda te­rem a kor színvonalán. És még most is akad elegendő ok a meditációra. Március tizenötödike ugyan­is a magyar történelem leg­­szorongatóbb kérdését tette fel. Mikor igazodunk a világ­hoz, mégpedig nem az után­zás gyengeségével, hanem az ország reális érdekei szerint? Petőfiék mozgásra kénysze­rítették a megszokások, a ké­nyelem nyűgébe belenyugo­dott vidéki országot. Megér­tették az idő múlását. Nem­csak azt, hogy a társadalom ál­lapota végzetesen elmaradott. Azt értették meg, hogy most érkezett el a cselekvés pilla­nata. A reformkor tudásanyaga, a kor Európájának forradalmi légköre, a létében fenyegetett nemzeti tudat fogott össze, hogy döntsön a haladás dol­gában. Hogy lehetetlenné te­gyék a további halogatást, hogy ne engedjenek a rossz kompromisszumok kísértésé­nek, hogy az egyéni és a cso­portérdekek helyébe az egész társadalom érdekét helyez­zék, és ezzel utat nyissanak a fejlődésnek. A mai kokárdás, zászlódí­szes történelmi évforduló ün­nepélyes külsőségei, kiváló lehetőséget nyújtanak haza­­fiságunk bizonyítására. De tudnunk kell, ez önmagában még kevés. A történelem megszámlál­hatatlanul sok hétköznap­ból és csak nagyon kevés ünnepből áll. A hétköznapok pedig tetteket követelnek. És természetes, hogy a hazafiság mércéje ma is meghatározott, szükséges tett, a meghatározott időben. A kor kényszerítő paran­csa minden fejlődést egyre inkább a gazdaságba vetett erőfeszítésektől tesz függővé. Most azzal kell szembenéz­nünk, hogy nemcsak tovább­haladásunk, de elért eredmé­nyeink megőrzésének egyet­len módja van; az eddiginél szervezettebb, a szigorú mi­nőségi követelményeket egy­re inkább figyelembe vevő ha­tékony munka. El kell fogadnunk a kihí­vást, egyszerűen nincs más választásunk; a világpiac nem az érzelgések színtere és van­nak nálunk jobbak. Vagy fel tudunk zárkózni, vagy leszo­rulunk a pályáról és veszte­ségre, társadalmi méretű ve­getációra kényszerülünk. A vállalkozás nem reménytelen, de nem vagyunk túl a nehe­zén. A megkezdett úton vé­gig kell mennünk, méghozzá mindannyiunk tudása legja­vát adva. Igazi nemzeti program ez, részt venni benne hazafias tett, záloga annak, hogy hányatott ezeréves történelmünk után a fejlődés újabb virágzó év­századai nyíljanak meg a ma­gyarság előtt. p zért őrizzük öröksé­­günket, követjük a felejthetetlen márciusi meg­újulás példáját. Történelmünk egyik legje­lesebb napja március tizen­ötödike, mert realizmusra szo­rította a kortársakat. Mert igaz módon felidézett emléke ma is erre a valóságközpontú­ságra, az ország és a világ harmóniájának szükségessé­gére nevel. Kreativitásra nevelés MOTTÓ: Mária Montessori írja 1930-ban megjelent Mód­szerem kézikönyve című kötetében. „Az egészséges gye­rek mesterséges ösztönzés nélkül is fejlődik, csak teret kell engedni neki, hogy szabadon és kreatívan játsszék!” Az alkotóképességgel foglal­kozó újabb kutatások alapját képező kreativitáskoncepció egyik legjelentősebb összetevő­je az a felismerés, hogy a kreativitás nem a kiemelkedő tehetségek privilégiuma, ha­nem bizonyos mértékig min­den ember sajátja, s csírájá­ban már minden kisgyermek adottságként hordozza magá­ban. Az erre irányuló kutatások egyrésze az alkotóképesség ki­bontakozásához szükséges té­nyezőket a személyiségfejlő­dés általános problematikáján belül közelíti meg, a környe­zeti légkörnek, nevelési stílus­nak azokat a mozzanatait ke­resve, amelyek hozzásegítik a gyereket ahhoz, hogy a külvi­lágban nyitottan, előítéletek nélkül tájékozódjanak, új helyzetekben képesek legye­nek eligazodni, ismereteik ru­galmas átrendezésével mind újabb és újabb megoldásokat találjanak. A 3—6 éves gyermekek krea­tivitásának fejlesztése szá­momra mindig nagyon izgal­mas feladatot jelentett. Mivel 2 DOHÁNYGYÁR a kreativitásra nevelésnek saj­nos még mindig igen kevés az igazán segítőjeliegű szakiro­dalma, ezért tartom fontos­nak, hogy ezzel kapcsolatosan közösen gondolkodjunk! A legkorábbi időszakban a kreatív ténykedésre való búz­­dítás a felnőtt—gyerek köz­vetlen kontaktusban valósul meg. Az engedékeny, szabad (nem korlátozó, családon belül divergenciát, egyéni ötletek kipróbálását, kockázatos visel­kedést megengedő) nevelési attitűd elősegíti a kreativitás fejlődését. Fontos a támasz­nyújtás, a biztonságérzet erő­sítése, hogy a gyerek problé­ma esetén a pedagógushoz for­dulhat és kérdésére választ kap, s ez további tapasztala­tok szerzésére ösztönzi. Üjabban már egyre több pe­dagógus lép fel az alkotóké­pesség fejlesztésének igényé­vel. Ezeknek a kísérleteknek, átfogó koncepcióknak közös vonása a divergencia megen­gedése, sőt serkentése, amely a tradicionális nevelésnek ép­pen, hogy nem sajátja. A nevelés megalapozásának szempontjából a legnagyobb jelentősége annak van, hogy a gyerekek mennyire igyeksze­nek megismerni a környező valóságot, mennyire érdeklő­dőek, nyitottak, képesek-e önállóan tevékenykedni, a já­téktárgyakkal kreatívan bán­ni. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma gyermek. Minden kisgyermek egyéni­ség! Az óvónő minél jobban igyekszik megismerni a rábí­zott gyermekeket, minél töb­bet ÉRT meg viselkedésükből, minél inkább össztönzi a gyer­mek kezdeményező kedvét, annál valószínűbb, hogy így alkotó személyiségek kialaku­lását segíti elő. Az óvónő akkor tudja hiva­tását jól betölteni, ha jól érzi magát a gyerekek között, ha gyermekszeretetét a gyerme­kek iránti érdeklődés hatja át, ha minden gyermek egyfor­mán érdekli, s mint saját munkájának eredményét, min­den gyerek fejlődését, visel­kedését szemmel tartja, figye­lemmel kíséri és a gyermekek fejlődése őszinte örömmel töl­ti el. A tudományos-technikai fej­lődés következtében az ugyan­csak gyors ütemben átalakuló társadalom egyre több alkotó személyiség munkáját igényli. A gondolatsort egy megszív­lelendő idézettel szeretném zárni: „Az a gyerek, aki szív­vel-lélekkel kitartóan játszik, egészen bizonyos, hogy szív­­vel-lélekkel, kitartóan dolgozó emberré fog válni!” Pappné Radocsai Katalin óvónő Barátaink életéből Szovjetunió Türkméniában az anya- és csecsemővédelmi kutatóintézet irányításával megalakult az első családtervezési központ. A születések számát tekintve Türkménia az elsők között ta­lálható a szovjet köztársasá­gok sorában. A sokgyermekes családok különféle kedvez­ményeket kapnak, sokféle elő­jogot élveznek, az állam je­lentős anyagi támogatásban részesíti őket. Ezzel együtt az utóbbi időben csökken a szü­letések száma. A statisztikai adatok szerint faluhelyen most átlagosan 5,9 szülés jut egy nőre, holott ez a szám a het­venes évek elején még 7,8 volt. Viszont a születések csökkené­se ellenére sem javul az anya- és csecsemőhalandóság arány­száma. Az anyák és kicsinyeik számára az a legnagyobb ve­szély, hogy a születések kö­zötti időszak az ideális 3—4 évről 2,5 évre vagy még an­nál is kevesebb időre rövidül le. Ez esetben a női szerve­zetet különböző betegségek támadhatják meg, mert a két szülés közti periódus nem elég ahhoz, hogy az anya elég erőt gyűjtsön a következő szülés­hez. Orvosi megfigyelések sze­rint ilyenkor a vér hemoglo­bintartalma egyre alacso­nyabb, s az anya és magzata minden következő terhesség­nél mind nagyobb oxigén­hiányban szenved. Ez meglát­szik az újszülött állapotán, s főként ezzel magyarázható a nagyarányú csecsemőhalandó­ság a köztársaságban. A gyakran szülő nőknél van­nak más kockázati tényezők is. Nem szabad megfeledkez­ni arról, hogy a türkmén nők 50 százaléka már harmincéves kora előtt öt-hat gyermeket szül. Ez részben a hagyomá­nyokkal magyarázható : a tra­dicionális szellemben nevel­kedett fiatalok maguk is a nagycsaládok hívei. Az érem másik oldala pedig az, hogy a terhesség elleni természetes, illetve mesterséges védekezé­si módszerek nincsenek elter­jedve. Korábban volt ugyan a születésszabályozásnak egy bevált természetes — noha nem tökéletesen biztonságos — módszere, miszerint az anyák 2—3 évig szoptattak. Mivel a fogamzás valószínű­sége a szoptatás alatt csök­ken, az évekig tartó anyate­jes táplálás megóvta az asszo­nyokat az újabb terhességtől, s ez idő alatt szervezetük megerősödött, mintegy felké­szült az újabb magzat kihor­dására. Ma — sajnos — megválto­zott a felfogás a szoptatásról: az anyák már tudják, hogy féléves kora után a csecsemő megél az anyatej nélkül is. Elmúlt a hosszas szoptatás di­vatja, de ezzel együtt nőtt az anyák veszélyeztetettsége is. Senki nem óhajtja e régi szo­kás visszatérését, de az kívá­natos — tömeges méretekben —, hogy csökkenjen a csecse­mőhalandóság és a terhes nők veszélyeztettsége. Ezért jött létre az új családtervezési in­tézet. A központ munkatársainak legfontosabb feladatai közé tartozik a családtervezési mód­szerek ismertetése, elterjesz­tése az egész köztársaságban. A felvilágosító és egészség­­nevelő munkát már az általá­nos iskola felsőtagozatos osz­tályaiban megkezdik, a fiúk és lányok részére egyaránt. Az intézetben dolgozó gene­tikusok, pszichológusok és or­vosok minden lehetőséget meg­ragadnak, hogy a lakosság a családvédelmi központot és tevékenységét pontosan olyan egészségügyi szolgáltatásnak tekintse, mint például a kör­zeti orvosi munkát. Az orvo­si tanácsadás, a megelőzés módjainak kiválasztása, a ter­hességi higiéniára és a táplál­kozásra vonatkozó ismeretek, a csecsemőgondozás korsze­rű szabályainak tudatosítása minden házaspárnak segítsé­gére lesz abban, hogy meg­fontoltan döntsön jövendő gyermekei számáról. A szolgálat segít a régi szo­kások értékeinek megőrzésé­ben is. Ilyen például a szop­tatás idejének meghosszab­bítása, azaz a hagyományos és a korszerű módszerek ösz­­szekapcsolása. Ezt a témát vizsgálják majd azon a tu­dományos módszertani kon­ferencián, amelyet ez év no­vemberében rendeznek meg a grúziai Tbilisziben. Az orszá­gos konferencia fő témája: Családtervezés és nemzeti ha­gyományok. Bulgária Manói Csolev, a velingradi turisták szervezetének egyik aktivistája már jóval az átlag­életkor fölött jár. Nyolcvan­öt évesen is fiatalos, élénk ember. 70 éve aktív turista. A Pazardzsik környéki Kosz­­tandovo faluban született. Már 16 évesen tagja volt a városi ifjúsági turistaszövetségnek, öt éven keresztül, amíg a vá­rosi gimnázium diákja volt, minden héten gyalog tette meg a hatkilométeres utat szülő­falujáig és vissza. Arra a kérdésre, mit tesz rendkívül jó kondíciója meg­őrzéséért, így válaszol: Inkább azt kellett volna kérdeznie, hogy mi az, amit én nem, de az emberek többsége rendsze­resen csinál. Nem eszem so­kat, sőt mindig egy kicsit éhesen állok fel az asztaltól. Az étrendemben főként tej­termékek, zöldségfélék és gyü­mölcsök szerepelnek. Kevés húst fogyasztok, és azt is csak délben. Sosem alszom meleg és zárt helyen. Kora tavasztól az első hó lehullásá­ig a tornácon tartom az ágya­mat. Az alkoholnak még az ízét sem ismerem, és arra is törekszem, hogy minél keve­sebb dohányfüstöt kelljen be­lélegeznem. Ügy vigyázok az idegeimre, mint a szemem vi­lágára. Ha megfázom, nem pirulákkal, hanem lejtőn való gyors futással gyógyítom ma­gam. A futás a legjobb masz­­százsa az egész testnek. — Azt is elmondom, hogy mik azok a dolgok, amiket az emberek többsége nem tesz, de én rendszeresen csinálok. 70 éve minden reggel 4—7 ki­lométert futok a tiszta leve­gőn. Utána megfürdöm hideg vízben, a melegebb hónapok­ban a patak vizében. Ami­kor a súlyom meghaladja a magasságomnak megfelelő 70 kilogrammot, akkor fokozom a fizikai megterhelést, anélkül, hogy többet ennék, mint más­kor. Igen fontos dolog, hogy mindig találok magamnak va­lamilyen elfoglaltságot. Abban az időben, amikor az ifjúsági turistaszervezet tagja volt, Csolev megtanulta az eszperantó nyelvet, s ké­sőbb másokat is oktatott rá. Az ő kezdeményezésére alakí­tották meg az első eszperantó szervezetet Lodzsene faluban, amely ma Velingrad egyik kerülete. A rodopei Manói Csolev a világ sok országában járt már, többnyire más esz­­perantisták vendégeként. Sok hegyet is megmászott, 75 éves korában jutott fel az Olim­poszra. Külföldi vendégeinek többsége szintén természetba­rát, és az ő segítségével jár­ták be a Eodopét és más bol­gár hegyeket.

Next

/
Thumbnails
Contents