Egri Dohánygyár, 1988 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1988-05-01 / 5. szám
Láthatatlan jövedelmem Amióta szó van az adóreformról, sokat hallani a láthatatlan jövedelmekről. Állítólag ezeket is meg fogják adóztatni. Ami azt illeti, nekem is van félnivalóm. Az én jövedelmem is láthatatlan. Mire megkapom alig látok belőle. Nagy részét elviszik a levonások, a rezsi, a fizetési kötelezettségek. Tulajdonképpen már az alapfizetésem is akkora, hogy szabad szemmel alig lehet látni. Valaki azt mondta, nem ezek a láthatatlan jövedelmek. Hanem az, amit a pincér, a taxis, a szerelő kap a kuncsaftoktól. Mert az láthatatlan. Nem látja senki, amint adják-kapják. Ez ostobaság. Csak a vak nem látja. De ő is adja. Ezek az állítólag láthatatlan jövedelmek ország-világ szeme láttára folynak be. Csak a hülye nem veszi észre. De ő is adja. Meg az adóhivatal. ö nem adja. Csak kapja. Állítólag ezért a jövőben, ha az adóreform életbe lép, a láthatatlan jövedelmet élvezőknek vágj'önnyilatkozatot kell tenniök. És e szerint adóznak. Így a láthatatlan jövedelmük láthatóvá válik. Ha meg nem vallják be, hogy mennyi jattot kapnak, akkor kifigyelik, mennyi a vagyonuk. Abból, hogy mekkora vagyona van az illetőnek, következtetni lehet a jövedelmére, a láthatatlanra is. De csak akkor, ha az illető házat, autót, telket vesz belőle. Viszont, aki nőkre költi a pénzét, az jól jár, az is, aki elkártyázza a láthatatlant. Sőt az is, aki külföldi utazásokon vesz részt, mert aligha képzelhető el, hogy a drága utazás után ő fizesse az adót az iroda helyett. Ha mégis látható vagyonban jelenik meg a láthatatlan jövedelem, akkor sem kell megijedni. Valószínű például, hogy ugrásszerűen megnő majd az utcán talált vagyonok száma. „Kérem, igaz, hogy van egy háromszintes nyaralóm, de az nem a jövedelmemből van. Éppen a Vörös Csillag mozi előtt ácsorogtam, amikor megpillantottam a járdán valamit. Képzeljék, újságpapírba csomagolva kétmillió forint hevert az utcán.” Vagy más: „Sétáltam a közeli hegyekben és szemben jött egy öreg néne. Nem volt neki őzikéje, viszont a hátán volt egy nyaláb rőzse. Mondtam, öreganyám, hadd vigyem én ezt a nehéz cuccot. Mire azt felelte, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, jutalmul adok neked adómentesen annyi pénzt, hogy építhetsz belőle egy háromszintes nyaralót. Így történt. Kérem fellebbezésem szíves tudomásul vételét és a kivetett összeg törlését, stb.” Hát most tessék ezeket a láthatatlan jövedelmeket megfogni. Egyszerűen nem lehet. Ezek után érthető, ha az én alig látható jövedelmemre utaznak az adóhivatalok. Az ugyan nem elég a költségvetés deficitjének fedezésére, de legalább biztos pénz. Csak az a baj, hogy ha nyugdíjba megyek, a jövedelmem annyira láthatatlan lesz, hogy nagyítólencse kell hozzá. Sebaj, majd mellékeresek valamit a nyugdíjhoz. Talán én is elmegyek rozsét szedni az erdőbe. Az ám, de a nyugdíjasok mellékrőzsézését is megadóztatják. Rajna Nevelés Vasárnap van. A lakások százezreit tölti a tévéképernyők viliózó fénye. — A most következő filmünket 14 éven aluli nézőinknek nem ajánljuk! — figyelmeztet elnézést kérő mosollyal a bemondónő. Szavai, akár a megszokott óraütések, visszhangtalanul ülnek el a heti hajszában megfáradt szülők tudatában, gyermekeik zavartalanul élvezhetik a bankrablás izgalmas képsorait. Kezdetben a felügyelő figurája sem ellenszenves. Amikor azonban csapdát állít az üldözött főhősnek, a gyerekek lelkében oldódik az ambivalens érzelmek keltette feszültség, s a katarzis felemelő élményét megélve immár vívódások nélkül, önfeledten szurkolhatnak a bankrablók sikeréért. Történetünkben a fiú hatodikos. Szőke, göndör fürtű, tudóan kivárja, amíg osztályfőnöke befejezi egy másik tanítványával a beszélgetést, s hozzáfordul : — Tanár néni! A harmadik óráról tessék elengedni, mert anyuval be kell mennem a rendőrségre. 4 DOHÁNYGYÁR — A rendőrségre? Miért? — kérdezi kissé megütközve a tanárnő. — Mert Szabó Fecó, aki a házunkban lakik, a nyáron elvitt egy kerékpárt az ABC elől, de a múltkor a gazdája meglátta nála, és elvette, és még föl is jelentette őt a rendőrségen — mondja egy szuszra. — De neked miért kell bemenned? — De amikor a Fecó elvitte a biciklit, akkor én meg a tesóm is ott voltunk. A gyerek tiszta tekintettel néz, zavartságnak, vagy bűntudatnak nyoma sincs rajta, osztályfőnökében mégis gyanú ébred, ezért tovább firtatja a könülményeket : — No, tisztázzuk csak a dolgot! Véletlenül épp ott voltatok, vagy vele voltál? — Hát — húzza el a szót a fiú — vele voltunk. De mi nem csináltunk semmit. Egy pillanatig a cipője orrát nézi, s a tanárnő mármár a megbánás könnyeit véli látni az arcán, amikor fejét felkapva ismét megszólal: — De tessék elképzelni, a pasi még egy pumpát is követel tőlünk, pedig nem is volt pumpa a vacak bringáján. A fiú arcán felháborodás, az osztályfőnökén mélységes döbbenet látszik. Rajna Könyvtárunk ajánlata Kormos Valéria: A zsebrevágott ország IPV 1987. Az újságírónő az utóbbi évek magyúr bűnügyeiről ad áttekinthető képet. Megismertet a 80-as évek leggyakoribb törvényszegéseivel, bemutatja a bűnözök családi és társadalmi hátterét. Tárgyilagos formában tárja elénk a biztosítási csalással vádolt fiatalember, a hétköznapok apróbb-nagyobb ügyeskedőinek manőverezéseit, a „megtévedettek”, a kisstílűek, a nagy vagányok „dolgos” hétköznapjait. Kocsis L. Mihály: Van itt valaki. Major Tamás Major Tamás a magyar színházi élet meghatározó alakja volt. Jelenség! S minden jelenség indulatok kereszttüzében állt. Voltak hívei, rajongói, tanítványai — és voltak vádlói, ellenfelei haragosai: Csak olyanok nem, akik közömbösek lettek volna vele szemben, vagy akik korszakos jelentőségét vitatnák Major Tamás pályaképéből, a vele és róla folytatott beszélgetésekből egy regényhős alakja bontakozik ki. Egy huszadik századi clown, aki mint hallhatatlan ősei — kihívta maga ellen az Időt. Philip Roth: A szellem árnyékában. Európa Kiadó 1983. Egy „egyáltalán nem irodalmi környezetből származó” fiatal írójelölt szellemi apakeresésre indul. Meglátogatja vidéken élő, híres öreg kollégáját. A huszonhárom éves Nathan Zuckerman önző, kíméletlen és becsvágyó, feltett szándéka, hogy mindent, ami az útjába kerül felhasznál jövendő pályáján. Holti Mária: Ezer zizzenés. Novellák Fórum 1987. A szerző harmadik novelláskötete ez, amely fontos állomás alkotói útján. A pszichológiai mozzanatokra helyezi a hangsúlyt írásaiban, a részletek jelentős szerepet kapnak, nem a külsőségek, nem is annyira a cselekmény viszi a novellákat, inkább a hősök belső világát, érzelmi életét tárja elénk a szerző. S mivel ezek az írások nyilvánvalóan a máról, a ma emberének mindennapi életéről, problémáiról, élményeiről szólnak, közel, is állnak a ma olvasójához. Tarka-barka Kritika Olvasta a legújabb novellámat? — kérdezte egy ifjú titán Karinthy Frigyestől. Olvastam! — biccentett a nagy humorista. És tudja mi jutott róla az eszembe? Napóleon kardja. — Miért? Milyen volt Napóleon kardja? — Hosszú és lapos. Egyszerű! Auguste Rodintól megérdeklődte valaki, hogyan alkot? — Roppant egyszerűen! — válaszolta Rodin. — Veszek egy nagy márványtömböt. és lekalapálom róla a felesleget. Csak finoman! Egy ifjú zeneköltő elküldte néhány szerzeményét Liszt Ferencnek, egy hét múlva visszakapta a paksamétát a következő sorok kíséretében: „Az ön műveiben sok szép és új van. Csak az a baj, hogy ami szép bennük, az nem új, és ami új, az mm szép.” Találkozott a múlt és a jelen Várok a buszmegállóban. Bár az idő nagyon szép, kellemes, haza is sétálhatnék, de nekem olyan sok és nehéz csomagom van, hogy inkább ácsorgók még tíz percet, míg jön az autóbusz. Nézegetem a várakozókat. Találgatom, ki honnan jön, hova megy. Mögöttem a pádon egy idős néni ül. Teljesen fehér a haja, de az arcbőre sima és pirospozsgás. Korát csak a haja után gondolom 70 év felettinek. Mellette áll egy középkorú nő. Nem ismerem őket, de figyelem a nénit és közben arra gondolok, hogy ilyen fehér hajam lehet, hogy lesz, de ilyen sima arcbőröm bizonyára nem. Beszélgetnek. Egyszercsak arra leszek figyelmes, hogy a néni azt kérdezi: — A gyárba jársz még? (A gyár szót olyan hangsúllyal mondta, mintha az egy fogalom lenne.) Nem szoktam kihallgatni mások beszélgetését, de most figyelni kezdtem, kíváncsi voltam melyik gyárról van szó. — Oda! — válaszolt a fiatalabb —, de már olyan szívesen eljönnék nyugdíjba, vagy akárhová, nem jó már bejárni. Nem is tudja, milyen jó magának! — Ne mondj már ilyeneket! örülj, hogy bent lehetsz. Még fiatal vagy. Probléma mindenhol van. Hogy mennyire szerettem én ott dolgozni. Majdnem negyven évem volt, amikor eljöttem. De sok szivart befontam, gépen is dolgoztam. A háború is közben volt, akkor volt nehéz fiatalnak lenni, dolgozni, gyerekeket nevelni. Munka után siettünk haza, aztán meg a szőlőbe — mondta el egy szuszra a néni. — Akkor még minden másképp volt — érvelt a másik. Akkor az emberek is mások voltak. Nem volt ilyen soka létszám, nem cserélődtek ilyen gyakran az emberek. Akkor még olyan volt egy-egy osztály, mint egy nagy család. Akkor az emberek a saját munkájukkal és magukkal törődtek. Most az a központi kérdés, hogy a másik mit csinál, mennyit keres, és mire költi. Ha nem sajnálnám a letöltött éveimet, lehet, hogy hátat fordítanék mindennek. De mi a biztosíték arra, hogy máshol másabbak az emberek? Alig van tíz évem még hátra, most kezdjem elölről. Hát nem, inkább maradok. — Türelmesebbnek kell lenni egymással — vette át a szót ismét a néni. Akkor is voltak problémák. Akkor sem volt fenékig tejfel, dolgozni kellett, mert úgy lehetett pénzt keresni, meg úgy lehetett bent maradni, mert akkor még könnyen kitették az embert a gyárból. Meg kell becsülni a munkahelyet, mert... Ezeket a szavakat már csak távolról hallottam. Szívesen meghallgattam volna legalább a mondat végét, de jött a busz, nekem menni kellett. A beszélgetés egyes mondatai ott zakatoltak a fülemben. Félreérthetetlenül a kihangsúlyozott gyár szó, a dohánygyárat jelentette. Találkozott a múlt és a jelen! Vajon akkor minden olyan szép és jó volt, ahogy a néni emlékszik rá? Vagy az idő mindent megszépít? Vagy csak a szépre, jóra emlékezik? Talán a fiatalabbnak is van némi igazsága. Az a mondata, hogy az emberek azt figyelik, hogy a másik mit csinál, kicsit ismerősen hangzik. Mintha már másoktól is hallottam volna? Vagy ez mégis egy szélsőséges vélemény? Vagy tényleg az egymással való törődésnek egy rossz formája vált gyakorlattá? Sok nyugdíjas nénit ismerek, akik körülbelül akkor dolgozhattak a gyárba, amikor az a néni, tőlük is hallottam, hogy akkortájt, de még a 60-as évek elején is igen nehéz volt bejutni a gyárba. Az 50-es években pedig tényleg könnyen az utcára lehetett kerülni. Ha létszámfelesleg volt, elbocsátották az embereket. Miért vált ilyen elkeseredetté a bent dolgozó asszony? Miért fordult meg a fejében a hátat fordítás gondolata? Tényleg nem törődünk egymással, bántjuk egymást? Ez így nem lehet igaz. Az osztályok most is közösségek, egy a cél, a feladat, gondolom az emberek is megértik egymást. Sokáig nem ment ki a fejemből ez a beszélgetés. Felmerültek bennem a kérdések, a sok miért. Próbáltam rájuk feleletet adni. Az utóbbi időben mindent ráfogunk a felgyorsult tempóra, a rohanó életre, ez divattá vált, ezzel magyarázunk meg nagyon sok mindent. Azt hiszem a néni fogalmazta meg a választ egyszerű tömörséggel : „Türelmesebbnek kell lenni egymással!” Most közreadtam. Hátha valaki érdemesnek tartja, hogy elgondolkozzon a hallottakon. Az, hogy hogyan érezzük magunkat a munkahelyen, rajtunk is múlik, mert annyi figyelmet, megértést, segítséget kaphatunk másoktól, amennyit mi is adunk. \
