75 éves az Egri Dohánygyár (1971)
Üzemi élet
Rozi néni ék Emlékezés a múltra A gyár mai élete elképzelhetetlen a régi nélkül. A mai itt dolgozók valamennyien egy régi generációtól vették át a váltóbotot 'és szeretettel, tisztelettel,; megbecsüléssel emlékeznek elődeikre, tanítóikra. A gyár nagy családjához tartoznak ma is a nyugdíjasok, azok, akik évtizedek szorgalmas munkája után mentek pihenőre, de akik ma is szívesen be-belátogatnak a „régi gyárba”. A gyár második otthonuk volt és jó érzés, talán egy kicsit a „mesterek” büszkesége is, hogy ma az új, megváltozott körülmények között láthatják utódaikat, s van, hogy a tanító és a tanítvány együtt dolgozik és a tanító még lépést tud tartani.. . Megkerestük Szunyi Jánosaié nyugdíjasunkat aki így emlékezett: „1959. januárjától vagyok nyugdíjban. — 12 éve is elmúlt. Hogy szalad az idő, gyermekeim! — mondja. 1927 szeptemberében jöttem a gyáriba, harminckét évet töltöttem itt. Mennyi élmény, mennyi jó, mennyi rossz is! Egy más világban kezdtem még én dolgozni, s el kellett mennem, mielőtt ezt a mai, az én szememmel csodálatos gépeket ide hozták volna. A szivargyártáson töltöttem időm nagy részét, ott dolgoztam. Nehéz volt bejutni, hiszen az akko>’ kb. 30 éves gyárnak még mindössze a kétszázadéi dolgozója voltam, vagy valahogy e körül. De azután kellett is serénykedni! Még mindent kézzel csináltunk akkor, mindenki megtanult mindent. A régiek csak akkor kezdtek segíteni, amikor látták, hogy van bennünk akarat. Én büszke vagyak rá, hogy végüiis szivarfonónő lettem! Nehéz, de szép munka volt. Sok minden történt, el sem tudnám most mesélni! Napokat beszélhetnénk róla. Házasság — 45 éves házas vagyok — gyerek. muníka, háború! Háború! Csak az ne jöjjön soha! Nélkülözés, félelem, majd a megnyugvás a felszabaduláskor. Felszabadulás után kezdtünk megint rendesen dolgozni, amikor a szovjet katonák bejöttek és rendet tettek. Utána, azután megváltozott az élet! Én már akkor 43 éves volam, de mondhatom, újult erővel kezdtem a munkához. Élmunkás, a szakma kiváló dolgozója és sztahanovista is lettem. Meg bizalmi. Népnevelést is folytattunk, miközben a munka fogásaira tanítottuk a fiatalokat Párttag lettem és .még ma is az vagyok. 1956-ban emiatt félnem is kellett. Amikor már minden úgy tűnt, hogy szép és jó lesz, jött az ötvenhat! Féltünk, hogy ki tesznek a gyárból. Fenyegettek! Féltünk, hogy elvisznek az ellenforradalmárok. Fiam megsérült, megsebesült novemberben. Rokkant lett, leszázalékolták. Ezt is meg kellett érnem! De ennek is vége lett! Kezdtük elölről, már idős fejjel, mert öreg azért ma sem vagyok. 56 után tanácstagnak Választottak, 1958-tól népi ülnök vagyok a bíróságon. Nem vagyok még most sem fáradt, örülök, hogy csinálhatok valamit. Van két unokám, segítek a családnak, van egy kis szolé is, rendbe kell tartani. A gyárba is be-bejárok. Mennyi új épület, mennyi új gép! És milyen gépek! Csak azt sajnálom, hogy ezek már akkor kerültek ide, amikor én nyugdíjas lettem. Jól lett volna még kitapasztalni őket! — De nem baj! Van már, aki dolgozzon helyettünk. Sokat, nagyon sokat ismerek közülük és én mondom, hogy jó munkások és azt is látom, hogy a gyár törődik velük! Milyen szép az ebédlő, az óvoda! A kultúrterem! Meg minden! Bárcsak ma lehetnék itt fiatal, most kezdő dolgozó. De mit csináljunk, ha mégegyszer nem lehet újra kezdeni? A gyárat így, újonnan is magaménak érzem, mint ahogy a többi nyugdíjas is, és szeretek bejárni!” Igen! az övé is, az övék is ez a gyár, amely ma valamennyiünké, minden régi és új sikerével, gondjaival, nehézségeivel, örömeivel. És így lesz ez továbbra is, mert a váltóbot jó kezekben van.
