Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1943
Ä Szigeti Királyleány évében ... Amikor évtizedek óta a legjelentősebb politikai fordulat hangjelei kezdtek a váratlanság és meglepetés erőszakával kongani az olasz határokon belül és messze fúl azokon: a sorsdöntő olaszországi őrségváltás napján kérte a Bíboros Kollégium dékánja a magyar királyleánynak, Boldog Margitnak szenttéavatását XII. Pius pápától. Ez a kérelem nem valami új dolog volt és meglepő, hiszen messze évszázadok dolgoztak már ezen a szent, hatalmas, nekünk és a világnak oly jelentős ügyön s ez évszázadokban hideg, pedáns, fantáziátlan jogászok vizsgálóbizottságai kutattak a valóság és a legtisztább igazság után. A vallomásfevőket mindig két gyanakvó és éber, idegen egyházjogász hallgatta meg s még a tolmácsok is mindig idegenek voltak. De a kérdések kereszttüzében is a valóság, hűség és igazság legégőbb hitelével vallották, bizonyították a tanúk, hogy Margit, a magyar királyleány valóban, minden kétséget kizáróan: égi értelemben hősi életet élt, szent volt, törékeny és finom alakját térdrekényszerítő csodák lángcsokra veszi körül. A kihallgafási jegyzőkönyvek száraz adatai a kézzelfogható valóság hitelének röntgenfényeivel világítják át azoknak életét, egyéniségét, akikre a Szigeti Apáca sírjából váratlanul csapott ki valami csodálatos, tesfet-lelkef egyaránt gyógyító fény és sugárzás. — Végül az összes józanul feltehető kérdés mind válaszra talált, minden elképzelhető kétely és ellenvetés megoldódott, az összes bizottságok befejezték dolgukat, az utolsó akták is aláíródfak... s végre XII. Pius pápa kimondhatta az utolsó szót, a végleges döntést, amelynek nyomán 1943. július 30-ának forró délelőttjén a magyar rádió az összes világnyelveken a szelíd diadal és lelkesült, magyar öröm érzésével sugározhatta szét a hírt: hétszázéves nemzeti óhajunk beteljesedett, nincs többé Boldog Margit, csak Árpádházi Szent Margit. Rómában a döntés kimondásának pillanatában még füstölögtek a Szent Lőrinc templom szétbombázott romjai s minden, de minden a veszélyről, válságról, pusztulásról és halálról beszélt, s — milyen csodálatos — csak az Egyház tiszta, időtlen hangja mert másról is beszélni, valami fontosabb, nagyobb, tisztább, örökérvényűbb dologról. Igen, akkor, a pillanatokra beállt süket csöndben földrészünk és a világ felett csak ez a hang hallatszott, amint sugárzón és reménykedve beszélt a hit szilárdságának minden erejével az Új Csillagról,
