Állami gimnázium, Eger, 1941

Értelmesség és iskolai megítélés.

(A kettő viszonya egy lélektani kísérlet tükrében.)

Nincs érdekesebb a világon, mint az emberi lélek Nincs csodálatosabb néznivaló, mint a lélek fejlődését, kibontakozását figyelni. És nincs szebb hivatás, mint ott állni lélekkel*a lélek mellett, vezetni, gondozni, növelni — nevelni.

Ez az á végtelen út, amelynek eleje évtízezredek homályába vész, vége pedig felemelkedik a földről, és az ég fényességébe olvad. Ha így «sub specie aeternitatis» végignéz rajta az ember, a felmagasztosulás nagyszerű érzése tölti el egész valóját. Érezzük, hogy az örökkévaló ideálok tökéletes rendjébe vagyunk belenőve, egy kis idegszál, lüktető, érző, mozgató pont vagyunk, de létünk és munkánk hozzájárul a nagy isteni terv megvalósulásához.

Ám a mindennapok szürke egymásutánja, a munka részletei mást is mutatnak: kemény küzdelmet, nehéz áttörést és súlyos lelkiismereti harcokat. Minden az örökkévalóság szemszögéből történik, de mégis van test is, «lecke» is, felelés is, dolgozat is, bizonyítvány is. Csak színes kavicsok ezek, világosak vagy sötétek, de ezer és százezer van, s együtt alkotják azt a «végtelen utat». És minden kis kavicshoz hozzáfűződik valami, diák, szülő és tanár részéről, egy szándék, egy gondolat, egy érzés.

Való, hogy az emberiség történetében nagyon kicsiny dolog az, hogy Kis Péter vagy Nagy Pál jó tanuló-e, vagy sem, jóérzésű-e, vagy sem, okos-e, vagy sem; de az ő egyéni életük számára ez «sors».

Az ember sorsa nem titokzatos nagy könyvekben van megírva, hanem elsősorban jellemében és szellemi képességeiben. Mindannyian tudjuk ezt, akik nevelünk, s ezért törekszünk szinte önkínzó erőfeszítéssel arra, hogy minél tökéletesebb munkát végezhessünk. Mindnyájan azt szeretnénk, hogy értelmes, intelligens, jóra törekvő és nemesen érző emberek kerüljenek ki a kezünk alól. Aki ezek közül csak egyik megvalósítására törekszik, nem ismeri igazán nevelői feladatát.

Mégis, konkrét esetre térve rá, a társadalom elsősorban azt kívánja az iskolától, hogy a gyermek értelmét lássa el a gyakorlati életben hasznosítható anyaggal. A múlt századvég s e századelő iskolája igyekezett is eleget tenni ennek a társadalmi utilitarizmusnak, s csak az utolsó évtizedekben kezdünk feljebb haladni magasabb erkölcsi szempontok felé.

De bár kétségtelen, hogy a magasabbrendű emberi élet alapja a tiszta és nemes erkölcsi és érzelmi világ, mégsem eshetünk abba a túlzásba, hogy az értelmi képesség jelentőségét egészen háttérbe szorítsuk, másodrendű tényezőnek tartsuk. A szellemi kultúra hordozója az értelem, irányítója (legalább is így kellene lennie) az erkölcs, mozgatója a törekvés. Az iskola pedig az a hely, ahol az új nemzedékek a régiek kultúráját veszik át rendszeresen és módszeresen, lényegében szűnik tehát meg, ha az értelem nevelését elhanyagolja.

Az iskola (gimnázium) növendékeit négy csoportra osztja: jelesekre, jókra, elégségesekre és elégtelenekre. Ez a beosztás csak emberi mértékű, és helyességét abszolút mértékkel megmérni nem áll módunkban. Mit fejez ki ez a fel-