Állami gimnázium, Eger, 1923
2 •dalom ezer éves élete kigyúrta. S ba megismertettük, idegezzük beléje a nyelvbéli kifejezés teljes készségét. Ha ezt megtettük, minden növendékünk magától is meg fogja érezni az eljárásunk módjából, hogy új gyúrások, új alakulások lehetősége adva van mindenki számára, aki belé oltotta magába a magyar közösség vérét, örökléseit és sajátosan föld- szagú metafizikáját. Csakhogy itt a bökkenő. Iskoláink programmja idegen emlőkön esüggeszkedve nem mer, vagy nem tud gyökeres magyar talajba rögződni. Bús tragédiánk, bogy azok, akiket iltet, ném ismerik a magyarság pszichéjét, így hát nem ismerik e pszichének egyik legsajátosabb, legszebb hajtását sem, a gyökeres magyar nyelvanyagot. Különösen nem ismerik pedig a magyar szem végtelenül, éles, összefoglaló, szinte foltokban dolgozó természetlátását, melynek a magyar stílus látásbeli elemei a szüleménye. Nem ismerik a magyar fül végtelenül jellemző ritmushallását, melyből a magyar mondat dinamikája és statikája származik. Nem ismerik keletkezését, amely pusztai kivágásokon még mai is meg- nyomozható; nem ismerik fejlődését, amely gyönyörűen, plasztikusan virít irodalmunk gyökeres magyarságú lángelméiben; nem ismerik jelen állapotát, amely itt van, él, lüktet és mozog közöttünk, népünk szólásaiban, tréfáiban, meséiben és közmondásaiban. Bús tragédiánk, hogy a nagyszerűen kinyomozható magyar stílus gyökeres törvényeit csak úgy nem ismerjük, mint akár már-már kihalóban lévő népművészetünket. R magyar stílus velejét egyelőre sujtásos szólamokban, az idegen szók üldözésében, szókaticaságban, miben keressük. Gyökeréig nem ment egyőnk sem sem a magyar metaforának, sem annak az Arany János és Vörösmarty művészetében megnyilatkozó őseredetiségnek, mely a természetlátás legegyszerűbb szemléleteivel a lelki élet legbonyolultabb mozzanatait tudja kifejezni, sem a magyar mondat tagolódásának, zenei szerkezetének, mely olyan világos, megépített, akár egy székely dal-szerkezet, sem a magyar meglátások földszagúságának. Mindezt nagyvárosokban, főképen a szellemi és társadalmi életünk gócpontjaként szereplő, de mindent a maga nemzetközi képére és hasonlatosságára lesorvasztó Budapesten bajos is volna megtapasztalni. így hát minden törekvésünk, amely a magyar stílus tanítására irányúi, többé-kevésbbé tragikus vívódás, szomorú torzó, amilyen de mennyi van a kietlen magyar szíksós- televényen! De ba ezt a könnyet kitörültük a szemünkből, mégis csak tovább kell mennünk egy lépéssel. Tegyük föl, hogy valamennyire mégis csak megismerjük a mi szomorú pipiskénket, a magyar stílust. Mit tegyünk az érdekében ? Induljunk ki mindenekelőtt abból az alapvető tényből, hogy élmény nélkül nincsen stílus; kifejeznivalói tehát csak annak vannak, akinek élményei vannak. Hogy azonban tovább építhessük a gondolatainkat, az élmény mivoltával kell tisztába jönnünk. Élmény a lélek minden diszpozícióját akcióra, kifejezésre felajzó percepció. Itt a diszpozíción nem „tehetséget“ értünk, mert hiszen akkor nem értenők meg a velejét az élménynek. R diszpozíció itt azt a lélektani mozzanatot akarja megfogni, hogy a lélek
