Állami gimnázium, Eger, 1923
9 dolgozataink siralmasságának, elszomorító laposságú érettségi magyar feladatainknak, irodalomtörténeti tárgyalásaink bús meddó'ségének, mely* nek az a legkiáltóbb bizonysága, hogy nagy íróinkat nem tudjuk a tár* sadalom lelki szükségletévé tenni. Eszerint annak is ez az oka, hogy nincs talán közösség ezen a világon, amelynek beszédbeli és Írásbeli stílusa, még iskolázott embereié is szomorúbb, laposabb, vánnyadtabb, színtelenebb volna, mint ezé a szerencsétlen magyar közösségé. Nincs közösség, melynek íróművészei kevesebb nyomot hagytak volna a köz* élet beszédje és írása módján, mint a magyar közéletén. Pedig nyilván* való, hogy minden társadalom a véréből sarjadt nagyoknak nyelv* művészetbeli formáit nemcsak figyelmére méltatja, hanem át is öleli, magába is forrósítja, vérébe át is ömleszti, itt*ott olyan mesebéli meg* értéssel, szeretettel, mint valami pelikán*madár, amelyik mintha tolláit tépné ki és vérző pórusain keresztül engedné be a vérébe a faji színek és formák nagyszerű eredményeit. Hiszen nyílván ez az a «vérben, érben a vidám keringés», a nemzeti erős élet, ugrékony vér, minden esésből talpra ugró tett*szerelem! Nyilván való, hogy minden társadalom lelki élete annyit ér, amennyit az átlag=stílusa, mert nemcsak az ember a stílus a francia szó szerint, hanem a társadalom is az. Épen azért stílustalan a társadalom, mert élménytelen ő is. Ezért esküszik folyton jelszavakra, ezért nincs gerince, ezért nincs mély, tartalmas közép* osztálya, ezért vethetik ide*oda kalandor-lelkek, ezért nincs városainak ' környezete, sétálóhelye, erdeje, ezért vannak városi bérkaszárnyái, ezért nincs falvainak természet=szeretete, ezért van nagy=nagy bárdoiatlansága és kedélytelensége. Ezért nincs ifjúságának hagyományos ragaszkodása fákhoz, madarakhoz, a mindenség ezer szépségéhez, melyek átölelése révén olyan nagyszerű lendülettel emelkedhetnék föl az Úristenhez. Páratlan értékű erejű dalai és hivatalos zenekultúrája között, páratlan értékű faragó, festő és formáló népművészete és hivatalos képzőművészete között ezért tátong rettenetes, tragikus, szinte áthidalhatatlannak tetsző űr. Ezért van kultúránknak Potemkin-szerűsége, városaink kávéházi életének felfújottsága, irodalmi törekvéseink bús melancboliája, félben* maradottsága, minden jóra, szépre-indúlásunknak bús derékbatörése. Mit mondjak még? Elég az annak, aki szeret: a többit megérti úgy is. Jól tudjuk, hogy az élmény túlságos hangsúlyozása a doktrína rovására egyoldalúság volna. Nem szükség beléesnünk ebbe az egy* oldalúságba, ha megadjuk a doktrínának, ami doktrínáé és az élménynek is azt, ami az élményé. De hát itt is úgy értjük meg egymást igazán, ha a konkrét tényeket vesszük szemügyre. Lássunk hát néhányat. Sokat beszélünk példáúl arról, hogy a vallás-erkölcsös nevelés legyen alapja minden nevelésnek, ami szent és nagy igazság. Ugyan hát gondoskodunk=e róla, hogy a bittan=órákon fiaink nagy és hatalmas élményekkel gazdagodjanak ? Érthető=e, hogy az Újszövetség könyvei közűi az Evangéliumokat, melyekből csak úgy csorog az élmény, vagy példáúl Szent Pál apostol fölséges szépségű leveleit, melyekből a magyar vérmérséklettel annyira rokon, szinte «fokosos* szent ember szól, még csak nem is olvastatjuk velük ? fl hitoktatásnak nem az volna*é legszebb és legeredményesebb módja, hogy a felső osztályokban sorra olvasnék és
