Állami gimnázium, Eger, 1910

10

idegenithetetlen szabadságából feláldoz egy részt s az összesség érdekében aláveti magát egy kormányzó, vezető hatalomnak. Mivel tehát a hatalom igazi birtokosa a nép, az lesz a legigazságosabb és legtermészetesebb államforma, melyben a kormányzó főhatalom leghívebben fejezi ki az összesség, a nép akaratát. Tehát a legtúlzóbb democratia, népuralom híve Rousseau. A nép választja a törvényhozókat, utasításokkal látja el őket, jóváhagyja a hozott törvényeket. A nép, helyesebben a többség akaratának mindenki alá van vetve, a legkegyetlenebb bünhődés éri, ha azzal szembehelyezkedik. Világos, hogy azokra, akik nem tartoznak a többséghez, e kormányforma még kegyetlenebbül zsarnoki volna, mint a korlátlan egyeduralom. Rousseaunak ez az ellenmondásokkal, túlzásokkal teli műve nagy mértékben részes a francia forradalom vérengző eltévelyedéseiben. Hiszen a forradalom vezetői fényes dialektikával megirt igazolását olvasták ki e könyvből mindazon kegyetlen borzalmasságoknak, amiket a „souverain“ nép akaratának magukat mindenben alá nem vető uralkodóval s annak híveivel szemben elkövettek.

Amint küzdenek az államforma ellen, épen úgy, sőt még nagyobb hevességgel támadják, ostorozzák a kor egész társadalmi berendezkedését, életét. Hiszen, mint említettük, a felvilágosultság főcélja épen az egyén felszabadítása a társadalom káros befolyása alól. A társadalmat tartják mindazon rossz okozójának, ami a Teremtőtől jónak alkotott emberi természetben kifejlődött. És különösen a XVIII. század társadalma mily idtenetes sebeket tárt a kutató szeme elé. Igazságtalm kiváltságok, irigységet keltő hatalom, gazdagság, műveltség a felsőbb osztályokban, elképzelhetetlen nyomorúság, tudatlanság, babonák a nép milliói között, s még a társadalom eme végső láncszemeit összekötő polgári osztályra is mily súllyal nehezedett a megvetés, lenézés, a rangkülönbség, amit a század ostoba előítéletei át nem hágható akadályként állítottak eléje. Érthető tehát, hogy a legnagyobb hévvel fogják támadni a társadalom igazságtalan intézményeit, egyenlőtlenségeit. E támadás legfőbb fegyvere a szépirodalom lesz. Két különböző árnyalatban jelentkezik az irodalom társadalomellenessége, forradalmi szelleme: mint keserű, epés gúny, satira és mint pathetikus, szenvedelmes lázongás, elégíiletlenség.

Szembeötlő módon jelentkezik az irodalom eme társadalomellenes szelleme a század vígjátékéban. A XVII. század nagy vig-