Állami gimnázium, Eger, 1909
20 tumából ki kell vetkőznie, ha helyes ítéletet akar másról mondani-,, ha pártatlanul akar valaki felett Ítélni: „A szépség háremének ezer» enuchja“ (kritikus) csak Szemere derült kedélyét és talpraesett;,, ügyes hasonlítási tehetségét mutatja. íme egy másik ötlete: „A regény most teremtetik; még tere nincs. A lira három század óta mind kibányászta. Egyenlő mér- fokkal a kettő nem mérhető.“ Mi egyéb ez a gondolat, mint a viszonyos igazság hirdetése, vagyis tekintetbe vétele annak, hogy az a műfaj fejlődésének milyen pontján volt, mikor valamely egyéniség abban fellépett. így tehát Szemere korában, a regényírót nem szabad oly mérték alá venni, mint egy lírai költőt. Sőt tovább mehetünk és mondhatjuk, hogy egy-egy műfajban is tekintetbe kell vennünk a viszonyos igazságot. Ezzel Szemere határozott ellentétben van azokkal, akik a költő megbirálásában az ab solut értéket nézik és magát a költőt izolálva tekintik. Nyomban, egy másik gondolata, mely folytatása az. előbbinek: „A lyrának szabadsága van; a regényíró mit vegyen tanulmányúi ? Van-e- nekünk saját életünk? Regényeink tehát tapogatózás és mívelés.“ E gondolatban meg van adva a különbség a lira és a regény között. A lira szabad, amennyiben nincs a- földhöz kötve; a regény a való életet festi, tehát a földre van utalva, ahhoz van bilincselve ; életünk pedig Szemere szerint nincs, így nem is lehet regényünk, azért tapogatózás és mímel és. a regényirodalmunk. Vagy milyen ügyesen, talpraesetten,, röviden és logikusan fejezi ki a dráma és az eposz közölti különbséget: „Minden történet-személyben leginkább csak a külső a szempont. Mert kiil a cselekvényé, bel pedig a lélek munkályáé s amannak az eposzban, ennek a drámában helye, hazája, mezeje. A kettőt együvé keverni nem coordinálva, hanem subordinálva célirányos. Az eposzban principale a kiil, minusprincipale és accessorium a bel •, a drámában principale a lélekmunkály, a bel s a külső csak minusprincipale — különben a kettőnek coordinált ereje, hatalma az érdeket nem emeli, hanem csökkenti, mert megzavarja: a figyelmet nem központosítja, hanem szélylyel erre és amarra, beire és külre osztja fel.“ Vagy egy másik, amely a nemzeti költészet mellett szól: „Nemcsak a költészetnek, hanem általában minden művészetnek emberinek kellene lenni; de ennyire még senki sem tudott emelkedni; a nemzetiséget még maga Homér, még maga Schakespeare sem tudá levetkőzni.“ Ebben tehát a költészetnek
