Állami gimnázium, Eger, 1906
21 szélés más oldalról tekintve. Még elbeszélésben sem tudja Szemere magáról a tudóst, a buvárlót, az eszthetikust lerázni. Az elbeszélésben a kapitány és a báró beszélgetése nem egyéb bizonyításnál és cáfolatnál az ellen, mintha a régi magyarok nem lettek volna költői nemzet. Egyesek, a külföldi tudósok különösen abból, hogy a magyar mythológia igen sovány, azt következtették, hogy a magyar nemzet nem volt ősidőben költői nemzet, mert szerintök a mythológia jele a költészetnek és annak mérvadója. És Szemere ezzel szemben első sorban a magyarok kedélyállapotára hivatkozik, hogy a magyarnak nem sajátsága a komorság, hanem a jó kedv, hiszen ha sir, akkor is vigad, mert a magyar sírva vigad ; Szemere hivatkozik a magyaroknál divó örömünnepekre, a melyek azt bizonyítják, hogy a magyar sohasem vonul magába, nem búslakodó, hanem mulató; ha ez igaz, akkor költői érzékkel biró nemzet, mert a vig Charakter költői charakterrel jár; hivatkozik továbbá azon általános, a magyarok ellen felhozott vádra, hogy a magyarnak tüze olyan láng, mely magas oszlopban kél ugyan, de fel és el egyszerre tűnik; ha ez igaz, akkor ez a vád is arra mutat, hogy a magyar sebesvérü ifjú és igy költői lélekkel megáldott nemzet; és hivatkozik a magyarnak halotti torára, a magyar nemzet vendégszeretetére. Mindezekből ügyes logikával következteti, hogy a magyar nemzet mindig költői lélekkel biró nép volt. És ezt mind elbeszélés keretében teszi. A másik „Davy“ című nem is nevezhető elbeszélésnek, hanem elmélkedésnek a vallásról, az Istenről ; a másik része az elbeszélésnek a műveltségtörténelemnek dióhéja. A vallások felfogásában Szemere egészen azon a magaslaton áll, a hol a felvilágosodott lélek a vallást, legyen az akármilyen, az emberiség szükségei közé számítja. Nem elfogult, nem türelmetlen, csak szabadon gondolkozó. A másik része az elbeszélésnek műveltségtörténeti átnézet, melyet a költő ügyes szerkezettel alkot meg. Három jó barát a Colosseumban időzik, kettő elhagyja a harmadikat, a ki végig alussza a szép éjszakát. Egy genius jelen meg álmában, ki neki az egész emberiség fejlődését előadja, lelki szemei elé varázsolja. Az elbeszélés csattanója abban van, hogy ebből az álomból az elbeszélés harmadik személyét az inas költi fel; egy érdekes komikum, mint abban a közönséges mesében, mikor a falusi tanító a tanítói pálya magasztosságáról elmélkedik és elmélkedéseiből egy gyermek kelti fel, hogy itt az ideje a templomba való harangozáshoz.
