Állami gimnázium, Eger, 1897

köznek találja, hogy a nézőt meggyőzze az isteni gondviselés csodás utairól a bűnök felderítésében. Mily ferde és gyarló felfogást árul el a múlt század nagytekintélyű dramaturgja azt állitván, hogy a dráma morális tanúsága kedvéért föl lehet forgatni az egész világrendet s túlvilág! szellemek fölidézésével végkifejlésre lehet juttatni a dráma tragi kai bonyodalmát. Maga a morál, melyet Voltaire Som hamisából levon, hogy t. i. az isteni gondviselés gyakran rendkívüli módon deríti fel a titkos bűnöket s csodaszerü beavatkozással sújtja a gonosztevőt, nem éppen épületes. Helyesen mondja Lessing: „Mi szívesebben látjuk, ha a gonosztevő a rendes uton-módon bűnhődik.“ A tragédiának különben sem az a czélja, hogy morált prédikáljon, legkevésbbé pedig az, hogy megfélemlítő csodák által rettegéssel töltse el a hallgatót. Szívesen elismerjük, hogy a szellemjelenés nagyon ügyes eszköze a drámai hatásnak, de csak olyan mester kezében, mint a minő Shakespeare volt. Voltaire sokat tanult tőle, de szellemét és psy- chologiáját nem értette meg s figyelmét teljesen elkerülték a valószinüség mindazon külső és belső feltételei, melyek Ham- letben oly gazdagon s oly művészi gonddal vannak összehal- mozva. Képzeljük csak el, milyen lehetett Voltaire Semira- misának „nagy jelenete“ a színpadon. A királyi palota tanácstermében fényes nappal összegyűlnek az ország nagyjai, a miniszterek és hadvezérek. A királynő trónusán ül, mellette Arsace, a csatákból győztesen megtért hős, kiről senki sem sejti, hogy Semiramis fia. A királynő ékesszóló beszédet tart, magasztalja a fiatal hős erényeit, végül kijelenti, hogy őt választotta férjéül. Ekkor tűnik elő az égből vagy a földből, a meggyilkolt Ninus király árnya; az összegyűlt rendek egyetlen szóval sem árulják el meglepetésüket vagy ijedtségüket, csak Semiramis kiáltja rémülettel: „Egek, meghalok.“ A lepedőbe bujtatott szellem szintén nagyon ékes és válogatott dictiót mond kifogástalan alexandrinusokban. De nem árulja el gyilkosát, mint Hamlet apja, hanam csak annyit mond, hogy Arsace áldozza fel Maneseinek azt, a kit az ő sírjában talál. S ez ünnepélyes kijelentés után, hogy elejét vegye minden további kérdezősködésnek a gyilkos és a gyilkosság felől, szép csendesen visszaszáll az égbe, vagy a földbe. E jelenés hibái annyira szembetűnők, hogy alig szükséges azokat külön kiemelni. A szellemek köztudomás szerint nem járnak fényes