Állami gimnázium, Eger, 1893
Tartalomjegyzék
48 volna az idén hallgatnom : de nem tehetem, mert a kétes érdem elismerésével sem maradhatok adós s mert csakis így ellensúlyozhatok azon visszásságok, melyeknek a kartársak és a tanuló ifjúság tanúi voltak, úgyszintén a szűkebb körben elkövetett közvélbménv-meghamisítási törekvések. S itt csak tényekre utalok: 'arra, hogy mi történt az intézet születési évében, mily válságba került az 1. év után, mi történt részemről, hogy új életre'ébreszszem s mily erőben áll ma előttünk az intézet. Ha egy bukott nagyság a legmesszebbmenő engedmények, a hihetetlenséggel határos tapintatos bánásmód daczára sem képes sértettnek vélt hiúságán, végtelen érzékenv- ségén s jogosulatlan aspiráczióin uralkodni, s az új viszonyokhoz alkalmazkodni, akkor keressen magának ezen visszásságok kifejlesztésére alkalmasabb teret, mert nagy bűn volna az, ha nem követnék el mindent, hogy ez iljú életerős intézetet minden illetéktelen beavatkozástól megőrizzem, s ha azt másodszor is válságos helyzetbe engedném jutni. Ha a szervezetben mérges fekély támad, azt mielőbb alaposan ki kell vágni, hogy az egész test áldozatéi ne essék s a normális működés visz- sza térjen. Alapos reményem van arra, mert a tanügy és a testületi élet követelményei • feltétlenül megkívánják, hogv már a jövő iskolaév mindén mételytől menten fog meg- kéVdődhetni; s hogv ezen tisztulási processus az intézetnek csak előnyére fog válni. Eddigi keserű tapasztalataim révén teljes joggal mondhatom, hogy külső ellenségeim ellen megvédem magám, de belső ellenségtől óvjon meg az Isten! - Egy régi arabs közmondás azt tartja: Ki tehet róla, ha a nagy ■Q>szakasztott olyan, mint egy nagy semmi (zérus)? Es én szeretem az arabs közmondásokat, mert az arabok okos emberek voltak. •v Most pedig általánosságban folytatom s egvet-mást óhajtok elmondani egy intézet belső ügyeiről még ha észrevételeim érdekek feleknél -Oly dörgő visszhangra találnának is, mint a Tanár szülöttről írt czikkem. Nemde a tanulóknál nagy súlyt helyezünk azok erkölcsi magaviseletére s fokozatosan megintjük, megrójjiik. végre az intézetből eltávolítjuk? Nem szükségesek-e ugyanazon megtórlási eszközök vagy legalább óvó intézkedések, ha ilyesmit nem neveltjeinknél, hanem a nevelőknél tapasztalunk, kiknél a bajt súlyosbítja a kor és az, hogy amazoknak' rossz példával szolgálnak? Tegyük fel általánosságban, hogy egydly nevelő »egész fellépése oly modort tanúsít, melyet művelt embertől s első sorban tanártól, ki annak hívatott tbifesztőjé kell hogy legyen, legkevésbbé várunk«, hogy pd. az‘intézet elöljárójának sem az intézeten belül, sem azon kívül néni1' köszön,' sőt áhnak köszöntését sem fogadja (még csak az marad hátra, hogy — párbajozzának!) s ezzel a tanulóknak egyenesen kárhozatos példát ad: hogy illetíéfi hangon '»bírálja igazgatójának hivatálös eljárását s subjeetív alapon re-
