Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1941
14 szembe nem helyezkedtek. Csupán egyik-másiknak sötét tekintetén lehetett észrevenni, hogy ifjú lelkét megmételyezték a fölforgató tanítások.“ Kint az utcán azonban diadalát ülte az „aranyszabadság“, séía- pálca-hordás, cigarettázás az utcán, állandó udvarlás: „rájuk nézve ebben állott a kommunizmus.“ A „megfelelt“- és „meg nem felelt“-minősítés kiölte a munkakedvef. A XXII. népförvény alapján intézetünk állami lesz, ápr. 3-án megszűnik a vallásfanífás, az imádság előadás előtt és után, a „Laudeíur“- köszöntés és a miselátogatás kötelezettsége; a folyósokról és tantermekről a tanári kar távolítja el a kereszteket a durva kezek elől. Mindezeket a rendelkezéseket ápr. 2-án igazgatói körlevélben hozták a tanulóifjúság tudomására. „Ifjaink romlatlan lelkére vall, hogy sokan könnyezve hallgatták a körlevél szavait, továbbra is ragaszkodtak a szép ősrégi keresztény köszöntéshez, a legtöbb osztályban a tanítás elején és végén maguktól imádkoztak, talán nagyobb áhítattal, mint máskor, s a szentmisére, egy-kéf tanulót kivéve, pontosan eljártak; csupán az volt a különbség, hogy a teraszról mentek be vezetés nélkül a templomba, nem az osztályokból. Szentmise alatt az énekkar éppúgy működött, mint a régi boldogabb időkben s az ifjak húsvétkor is, az iskolai év végén is, elvégezték szentgyónásukat.“ Több mint két évtized távlatából tisztelgünk némán, hálás szívvel és könnyes szemmel az akkori diákhősök előtt. A vallástant pótló szociológiát és az akkori rendszer ismertetését is dr. Kalovics Alajos, a kulíúr-szakosz- tály vezetőjének engedélyével az intézet tanárai látták el. Apr. 4-én a népbiztosság rendeletére toborzó gyűlést tartottak, ez azonban kudarccal végződött, mindössze 14-en álltak be vörös katonának, azok is „csak azért, hogy bizonyítványukat olcsó áron megkapják.“ A húsvéti szünet meglepetéseket hozott: a tiszántúli oláh megszállás, a csehek előrenyomulása miatt a 450 tanulóból 220 nem tudott visszajönni Egerbe. A munka megkétszereződött, majdnem lehetetlenné vált, de a tanári kar kitartott a végsőkig. Megnehezítette helyzetét az is, hogy a XXII. néptörvény szerint minden szerzetestanárnak világi személyként kellett volna esküt tennie a tanácsköztársaságnak. „Bár koldúsbof várt volna ránk, mi mégis mindjárt az első pillanatban készek lettünk volna kijelenteni, hogy múltúnkat nem tudjuk megtagadni, eszméinkhez nem tudunk hűtlenek lenni, a tanácsköztársaság szolgálatába nem tudunk beállani. Helyünket azonban magasabb érdekből nem volt szabad elhagyni. Mi lett volna az ifjúságból, mi lett volna intézetünkből és rendházunkból, ha lelkünk parancsszavát követve mindjárt megtagadjuk a szolgálatot? Az okosság mást parancsolt. Éreztük, hogy amíg lehet, helyünkön kell maradnunk. Jóakaróink, elsősorban Kalovics Alajos dr., művelődési megbízott, aki Heves vár
