Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1938
55 hűségesebb néptörzs“ szívéből nem tudták kiölni az ezeresztendős hazához, a magyar földhöz való szívós és kitartó ragaszkodást. Kedd, május 2. Nótaszóval hagytuk el az ősi várost. Egyre közelebb az ősi földhöz. Munkácson éppen hogy körülnéztünk, máris búgott fölfele autóbuszunk Zrínyi Ilona várába. Leírhatatlan élmény volt. A várparancsnok gratulált a fiúk fegyelmezett viselkedéséhez. A vár hídja előtt kibontottuk a zászlót, hogy meglobogtassuk a legnagyobb magyar szabadsághős édesanyjának, Zrínyi Ilonának várában. Büszkén lengett a szélben a zászló... Talán hazajáró kurucok lelke simogatta, talán a nagy Fejedelemnek itt álmodó gyereklelke csókolta selymessé. A vár fokáról lenéztünk a munkácsi harcok színhelyére. Újra magyar vér tette a miénkké, mint annyiszor már az évszázadok folyamán. A vár legmagasabb pontján, a 48-as szabadságfa tövén rögtönöztünk kis ünnepséget. A zászlótartók a fa tövében álltak föl. Jobbra és balra a két díszszakasz. Szembe velünk a harcokban megfáradt, éppen leszerelésre kész alföldi magyar katonák. Palos Bernardin dr. igazgató szavai lélekben eggyéolvasztották a kérgeskezű magyar paraszt tenyerét a mi kézfogásunkkal. A jövő, az ígéret találkozott itt a beteljesüléssel. Egy szebb jövő ígérete, amikor minden dolgos kéz kenyeret markolhat, amikor minden magyar vágy és álom valóra válhat. A leszerelt katonák verejtéke és könnye ráhullott kemény öklükre, onnan a mi szívünkbe, hogy megcsókoljuk bennük és rajtuk a magyar hősiességet és önfeláldozást 1 Ungvárra visszakanyarodva nekivágtunk az ling völgyének. Szeszélyes kanyarodók, szebbnél-szebb tájak végtelenje tárult szemünk elé. Még azok is elámultak, akik a Bükk rengetegeit járták. Minél följebb mentünk, annál több lett a fenyő. Magyar fenyők! Mennyit tudnának mesélni!... Hisz olyan sokat kellett hallgatniok húsz évig, amíg reánk vártak. A völgyekben szegényesen és szerényen megbúvó ruszin falvak csudálkoztak rá az autóbúgásra. Magyar diákok nemigen jártak még errefelé. Mások is kevesen, hiszen pár napja szabadult föl az új határ a katonai ellenőrzés alól. Nem egyenruhánk, nem is a sapkánkon díszlő kis háromszínű szalagocska, hanem a szemünkön kiragyogó öröm, testvéri szeretet fogta meg szívüket. Köny- nyező asszonyok és férfiak tárták ölelésre felénk kezüket. Mintha mindig csak reánk vártak volna. Mintha a húsz esztendő nem volna egyéb rossz álomnál... Amit a legjobb gyorsan elfeledni! A hatalmas autóbuszok lassan mentek a falukon végig. A nyitott tetőn és ablakokon kihallatszoíí éneklő örömünk, könnyes vígasságunk. A tanítók abbahagyták a tanítást, kivezényelték a fiúkat, lányokat az iskolaudvarra, hogy szeretettel köszöntsék az anyaország gyermekeit. Uzsok községben huzamosabban időztünk. Magyarul beszélő gyermekekre is akadtunk. Mint a méhraj vették körül autóbuszainkat. Benéztünk a ruszin házakba, szétosztottuk a magunkkal vitt ennivalót, s úgy vág-