Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1938
14 mozzanatokkal kezdődik az átmenet, amikor a fiú először hagyja el a gyerekszoba küszöbét. Az édesanya csak azt tapasztalja, hogy sokkal több a baj a gyerekkel, mint eddig, és sem jóság, sem szigor nem használ többé. Eddig minden olyan símán ment, s egyszerre az édesanya úgy érzi: nem érti a fiát, az szinte idegen lett a számára. Ha pedig megkíséreljük a hozzáférést a fiú leikéhez, látni fogjuk, hogy ő éppen úgy nem érti önmagát, s nem tudja megmagyarázni a rajta, benne végbement változást. Legfeljebb annyit tud mondani töredezett, szégyenlősen lázadó mondatokban, hogy ő már nem gyerek, akinek mindenre csak „igent“-í szabad mondania, neki van önálló véleménye és akarata, nem akarja, hogy mindig vezessék, hanem új, külön utakon szeretne járni, az ő útjain. A fiú és környezete között ily módon lassan kippaítanó nehézségek főoka, hogy a nevelő még mindig kis gyerekként bánik a fiúval. Ha a nehézségek az első határozott fellépésre nem szűnnek meg, — és nem szűnhetnek meg 1 — akkor még erőteljesebben nyúlnak a gyerekszoba nevelő-eszközeihez, vagy félreállva lemondanak minden elérhető eredményről. Az ür pedig, amely a családi élet eddigi békéjét, nyugalmát meghasította, egyre táton- góbb lesz. Pedig számunkra nem marad egyéb: tudomásul kell vennünk, hogy minden fiú kamasz lesz egyszer.1 Igazában örülnünk kellene ennek, mert ez az energikus fejlődési tempó jelenti azt, hogy a fiú egészséges és életrevaló. A jóneveltség, a gyerekszoba gondos évei, a családi otthon harmonikus légköre csökkentik a súrlódási felületeket, modor szempontjából elviselhetőbbé tehetik az átmeneti éveket, meggátolhatják e kor nyersebb megnyilatkozásait, de meg nem állíthatják az életet. A kivételek, — akikre talán most ellenvetésül sokan gondolnak — a „minta-fiúk", a „szülők és nevelők örömei“, — ritkán váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy pedig — aminél rosszabbat elképzelni sem tudunk a jellem alakulása szempontjából, jóllehet gyakori eset — képmutató viselkedéssel, valóságos kettős élettel „érdemlik ki“ a jóvéleményt.2 A fiú a pubertás korában testileg fejlődik, indul a férfiúság felé, de fejlődik szellemileg, lelkileg is az önállóság felé, melyet a természet törvényei szerint el kell érnie. Az Isten akarata az, hogy a gyümölcs egyszer lehulljék a fáról, a fióka kiröppenjen a fészekből s a fiúból ifjú, férfi legyen. Ezt a fejlődést lehetőleg könnyűvé tenni a fiú számára nevelőinek kötelessége. Eljön az idő, amikor a nevelőnek barátjává kell tennie a gyermeket, ebben az időben még a szülők szerepe sem lehet több, mint baráti tanácsadás és segítség, — meg 1 Tumlirz, Die Reifejahre, 2. kt. 1927—1932. — Stern, Anfänge der Reifezeit, 1929. — Hoffmann, Die Flegeljahre, 1933. 2 Kerschensteiner, Charakterbegriff und Charaktererziehung, 1929.
