Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1934
16 pedagógiai okait. Szemmelláthatólag benn rejtőzik ebben a feszültségben az a különböző, kétféle értékelés, mellyel az egymást felváltó újabb nemzedékek a tekintély elvének megnyilatkozását, formáit felmérik, igénylik, megvalósítják, illetve megvalósíttatni törekszenek. Nem érthető meg továbbá ez a modernnek nevezett probléma korunk egész belső, érzelmi világának, mondhafnók hangulatának mérlegelése nélkül ; de azon öntudatlan rivalifás tekintetbevétele nélkül sem, mely apák és fiuk, anyák és leányaik között igen gyakran szakadékokat ás, s bennük az emberi lélek megrázó, döbbenetes mélységeit reve- lálja. A szülők és gyermekek közötti harmonikus viszony megrendülésének van azonban egy nagy, pozitív, s pedagógiai szempontból döntő jelentőségű oka: a gyermeki lélek kiábrándulása az évek folyamán abból a szülői eszmény-képből, mely benne először kialakult. Az ellentét a szülői ideál és a valóságos szülők között. A kis gyermek számára a szülők szinte Isten szimbólumai. A kis gyermek vallásos bensőséggel hisz szüleiben és szüleinek, bennük, akaratukban látja Isten akaratát. Édesapa mindent tud, mindenre képes, tőle kap mindent; édesanya jó, kedves, simogató, — mind Isten tulajdonságai ezek, melyeket szüleiben szemlél konkrété a gyermek. Szereteíe szülei iránt — feslő lelkivilágának ez az első, nagy, diadalmas emberi megnyilatkozása, — hőssé, szentté, töretlen életűvé eszményíti szülőit s nem tudja elviselni bennük, rajtuk nemcsak az erkölcsi szeplőket, hanem még a morális szépséghibákat sem. A gyermek ösztönszerűleg megérzi, hogy saját belső világa fejlődéséhez példára, erőre van szüksége, életre, mely vonz, tűzre, mely gyújt, egyéniségre, melyen az ő készülő egyénisége formálód hátik, — s mindezt szüleiben keresi. Szüleinek tulajdonít minden olyan erkölcsi erőt, melynek még hiányát érzi, s mentesnek gondolja őket minden gyengeségtől, mely alatt maga szenved, melyet szégyell. Ilyen nagyfokú idealizálás után természetes a keserű kiábrándulás. A gyermek szeme idővel fürkésző, bizalmatlan lesz szüleivel szemben is. A serdülés éveinek kritikus, sőt túlkritikus tekintetével észreveszi hibáikat, gyarlóságaikat, bűneiket, — s eddigi hitében megrendül. Ez a kiábrándulás beállhat hirtelen is, mikor a szülők valamely hibája nyers intenzitással szakad rá a gyermeki lélekre, de beállhat a fejlődés következtében is, amikor megtanul különbséget tenni eszmény és valóság, az érték és annak hordozója között. S minél tovább halad, annál világosabban látja meg az élet reális arculatát, a különbséget a „kell“ és a „van“ között, és megérti az emberi erők elégtelenségét a legnemesebb, legszárnyalóbb emberi eszmények birtokbavételére. És ekkor megérti azt is, hogy szülei is csak — emberek! Vannak gyermekek, akiknél ez az átmenet a rajongó, eszményített szülő- és világképből a való igazi felismeréséhez minden különösebb
