Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1931
11 Ebben a tagadhatatlanul logikus és szintétikus láncszerű okoskodásban fejezi ki Kassuba hitvallásszerű felfogását a nemzeti nyelv és irodalom értékéről és jelentőségéről. Hányszor hallottuk mi ezeket az elveket mézzel folyó ajkáról. Elég volt egy germanizmus vagy egy helytelenül szerkesztett mondat írásban vagy szóban — pedig mennyi csúszik ki a hebehurgya diák száján vagy tollán! — hogy meggyőződésének újra meg újra megvallásával tanítson nyelvhelyességre s neveljen nemzeti erkölcsre. Ha meg Vörösmartyra, az ő költő-ideáljára fordult a tanítás sora, akkor mindig ebben az eszmekörben mozogva s a bizonyítékokat halmozva, szinte nem tudott kifogyni az oktató és nevelő szóból. S bár a korral haladó ember volt, mert állandó tanulással, a hazai és külföldi irodalom és művészi irányok figyelésével és alkotásaiknak megismerésével látóköre folyton szélesbült, újult és frissült, ebből a konzervativizmusából sohasem engedett. Sőt mennél erősebben buzogtak a nemzetitől színben, ízben elütő áramok s velők egyidejűleg — természetesen egyéb okokból is — mind sűrűbben jelentkeztek az emberi szabadosság s az erkölcsi lazaság kóros tünetei, a maga igazának mindig fájdalmas, mindig kesergő hirdetője volt. Utóbb már nemcsak szeretett és féltett gyermekeinél, de a művelt közönség előtt is felolvasásaiban vagy beszédeiben, amelyeknek főeszméje és végső következménye rendszerint ebben az érzés- és gondolatkörben sarkallott. Ezekben már a nevelő Kassuba áll előttünk. Róla nem elkoptatott frázisként, hanem a valóság igazával állíthatjuk, hogy nemcsak tanított, de nevelt is. Nevelt szerzetespapi imádságos leikével Istenhitre s csak ebben szilárd erkölcsre; a jó ember és jó szerzetespap áldozat- és szolgálatkészségével felebaráti szeretetre; konzervatív erős nemzeti érzésével tettekben élő hazaszeretetre; a kötelességteljesítésnek akaratlan szemléltetésével munkaszeretetre s önzetlenségével a közjó szolgálatára. Azonban nem szabad azt gondolnunk, hogy mindezt külön, vagy kilengő moralizálásokkal tette. Az alapot hozzá maga az éppen folyó iskolai munka szolgáltatta, amelynek szív- és lélekképző mozzanatai felett sohasem siklott el, hanem azokat megragadva, okos szóval a gyermek leikébe ültette el. Mindezekben elsősorban példát adott tanártársainak s a gondjaira bízott gyermekeknek. Ezek előtt azonban nem volt fukar az oktató, intő, s ha kellett, a feddő szavakban sem, amelyek bölcs tanácsokban áradtak át szívéből tanítványainak fogékony leikébe. A szó gyökere nála mindig a szívben volt. Ezt érezte a megfeddett gyermek, mert a szavainak hatásaképpen kibuggyant könnyeken keresztül meg-megvillant a megilletett, a megértő és hajló lélek javulást ígérő mosolya. Ami ideje az iskola munkáján s az akkor igen gyakori tanárér- tekezleti jegyzőkönyvek írásán felül maradt, amelyek nemcsak formai
