Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1928
24 jelenti azt, hogy meg se álljon a középiskola s különösen épen a gimnázium kapujáig. Itt csak a valóban kiváló falusi tehetségek számára volna hely; az átlagos többségnek közben eső stációkon kellene a művelődését keresnie. Pedig a valóság az, hogy legtöbbször még azok se bizonyulnak kiváló tehetségeknek, akiket az elemi iskolai bizonyítvány alapján s mindenféle ajánlásokra alapos rostálással ilyenekül vesz fel az intézet. Már pedig, ha a jelentkezők számából levonjuk a nem középiskolába hívatottak számát, a maradék jelentkezők Eger két középiskolájában, a ciszterci gimnáziumban és az áll. reáliskolában, amelyek felsőbb tanulmányokra egyként képesítenek, egész szépen elférnek. De sőt egyenlő eloszlás esetén még e levonás nélkül, korlátlan felvételekkel sincs nehézség a gyermekek középiskolába beíratása körül. Hiszen az állami reáliskolában egy-egy osztály átlagos létszáma ma 40 körül van. Itt tehát még bőven van férőhely. Csodálkozva kérdezhetjük tehát, hogy hol van az a „több száz“ gyerek, aki kiszorult az egri középiskolákból ? Csak az a való, hogy a gimnázium nem tud többet befogadni. Ámde ha kapuját még tágabbra nyitnók, nemcsak nemzeti szempontból lehetne veszedelmes, de — egész biztosan — a testvérinfézetnek járna veszteségével. Ez pedig a ciszterci gimnáziumnak érdeke és célja nem lehet. Különben is a ciszterci Rend magának számol lelkiismeretével is, papíron is. Azt, hogy nemzeti kötelességét maradék nélkül teljesíti, önérzettel állapítja meg; nagyobb áldozatot pedig — mert az iskolája nem jövedelmező üzem — tőle senki sem kívánhat. Mint nem egészséges tünetet, külön fel kell említenünk a vasúton bejárók számának évről évre nöyekedését. A gyermek-taníttatásnak ez az anyagi könnyebbsége nagy tehertétele az iskoláknak. Nem egyedül azért, hogy a reggeli vonatok csakúgy ontják a gyerekeket, akik között hívatlanságánál fogva is sok, középiskolába épen nem való elem van, akik tehát ok nélkül és fölöslegesen szaporítják a számot; de azért is, mert a vasúton még a középiskolába hívatott is előbb-utóbb ide nem valóvá romlik. Könnyű átérteni, ha meggondoljuk, hogy akárhány már hajnali 5 órakor beszáll a vonatba, hogy 8 órára bevergődjék az iskolába és az idő egy jó részének haszontalan eltöltésével csak délután 5—6 órára ér haza. Mit várhatunk tanulás tekintetében az ilyen kifáradt, kimerült gyermektől? De még a tanulás érdekénél is nagyobb veszedelmet jelent a vasuíazás erkölcsi tekintetben. Ha a szülők komolyan mérlegelnék, hogy különböző korú, különböző nevelésű és különböző iskolába járó fiúk, olykor lányok is, felügyelet nélkül nap mint nap hosszú időt töltenek el egymás társaságában, sokszor egészen tétlenül, sokszor hancúrozva, s ki tudja, miféle csíntevésekkel és bűnökkel, bizony-bizony fontolóra vennék, hogy az ekként megtakarított neveltetési költség ér-e többet, vagy a gyermek lélekértéke? S mert
