Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1926
26 saját belátásunktól van; ha ellenőrzője nem a mindentudó Isten, hanem a keveset tudó s önmagával szemben a feloldozásra mindig kész ember, csak üres kártyavár, mely a szenvedély első fuvalmára összedül. Isten nélkül súlytalan és erőtlen minden moralizálás. S ez a megállapítás nem a folyton új elméletekkel diadalmaskodó filozófiának a produktuma, hanem — miként alapja: az Isten-hit — az emberi természetnek örök sajátja és követelése. Épen ilyen a másik nevelési alapelvünk is. Amiként ugyanis a vallásosság nem accidentális járuléka a léleknek, hanem legsajátosabb lényege; nem kedvtelése, hanem éltető eleme; nem a megszokásnak gyakorlata, hanem az örökéletnek forrása: azonképen a fajnak, a nemzetnek, a hazának szere- tete is a léleknek természetes ösztöne, a földön élésnek szükségszerű feltétele. Természetes ösztöne, mert itt a földön fajok szerint összetartó, a fajon belül egymást védő, más fajokkal szemben az öldöklésig menő ellenséges ember-csoportok sorakoznak egymás mellé; s amennyire az emberi ész a jövőbe láthat, a nemzetekre való elkülönülésnek ez a szüksége nincs elmulóban, keserű cáfolatául a világpolgárság és nemzetköziség utópisztikus ábrándjának. De épen ezért létkérdés is a faj- és honszeretet minden nemzetnél, de legfőképen nálunk, magyaroknál. Nemcsak geográfiai helyzetünk miatt, melynek siralmas állapotát szenvedjük, de még inkább annak a tervszerű egocentrikus világnézeti törekvésnek, igazában ostromnak nagy veszedelme miatt, mely történelmi hagyományaink megvetésével, történelmünk legdicsőbb alakjainak kisebbítésével, sőt bemocskolásával a hazai föld szeretetét először közömbösíti, majd a kötelékeket, melyek a magyart a hazai röghöz kötik, lazítja s meg is szakítja. Valósággal az életösztön kiált védőmunkáért; az életösztön követeli, hogy ez ellen a szellemi hadjárat ellen felvonultassuk nemzeti csapatainkat. Ennek katonái az ifjú nemzedékből kerülhetnek ki. Ezt kell tehát rá oktatnunk, rá nevelnünk; ezt kell edzenünk. A mi iskolánk az Isten-hit és honszeretet két pillérén nyugszik. A mi egész munkánkat ez a két eszme táplálja s hevíti. Minden szó, mely benne elhangzik; minden tett, mely cselekvésre tanít; minden egyesület, mely benne az ifjúi lélek gyakorlótere: ezt a két eszmét hirdeti; ennek a két eszmének szükségességét bizonyítja; ennek a két eszmének megvalósíthatását példázza. Ebben a két eszmében bennfoglaltatik a többi is, melyek együttvéve mint komponens erők adják azt a resultátumot, mely ideálunk: a testében ép, lelkében istenfélő, szivében jó, jellemében szilárd, akaratában kitartó, önmegtagadásban hős és tudásban gazdag ifjú. Hogy ilyen legyen, ezért beszélünk neki Istenről, tanítjuk a hitre s neveljük benne a hit depositumához, az anyaszentegyházhoz való hűséget. — Beszélünk neki Hazáról, a haza dicsőségéről és fájdalmáról; nemzeti erényeinkről s nemzeti hibáinkról és gyakoroljuk a honszeretet nagy erényében, hogy majd mikor tettet kíván tőle a Haza, tetterős, önérzetes és lelkiismeretes férfiú legyen. — Aztán szoktatjuk kötelességteljesitésre, munkára, lemondásra és önmegtagadásra. Ebben mi ridegek vagyunk. Itt megkérné-
