Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1926
14 idők voltak azok! Ismertük, sőt barátainkul köszöntöttük az érsekkert terebélyes gesztenyefáit, meg az Eszterházy-térre akkor kiültetett kerek fejű akácfákat; tudtuk, ha a zászló a líceum tornyán Tárkány felé mutat, esőt kapunk; ismertük kis cimboráink kézszorítását, barátságát. De hát, mint mindennek, ennek is vége lett. Letettük az érettségit, hívott a nagy hívó, az élet, — és mi szerteszéledtünk. Engem olyan helyre hívott, ahol, bár Magyarországhoz tartozott, ritkán hallott, mondhatnám idegen volt a magyar szó. És akkor újra kellett megismerni a fákat, felhők járását, emberek kézszorítását, kézszorításból emberek barátságát. Rzután az élet az ő éles bárójával nagy sebeket ütött rajtunk. És mikor ezek a sebek nagyon fájtak, nagyon sajogtak, úgy, hogy azt hittük, már nem bírjuk tovább, — közbejött egy tíz éves, majd tizenöt és huszonöt éves érettségi találkozó s mi idesiettünk, porban nyugvó édesanyánk helyett második anyánkhoz, az intézethez. Itt jó tanárainknak elmondottuk bajainkat, feltártuk sebeinket. És ők szeretettel meghallgattak, gyógyító írral bekenték sebeinket s mi ezektől, meg az egymással való találkozástól is megerősödve, behegedt sebekkel távoztunk innen s tértünk vissza további küzdelmeink színhelyére, az életbe, És most, hogy zászlótok felszentelésének ünnepére hívtatok, eljöttünk, mint mondtad, azért is, hogy visszanézzünk a rózsaszínű gyermekkorba. De rosszúl mondom, hogy az a zászló a ti zászlótok. Hiszen te is arra hívsz fel, hogy segítsük magasra emelni; az előbb pedig a szentegyházban a hitszónok úr Öméltósága mondotta, hogy ez nemcsak a ti zászlótok, ez a miénk is, mert mi jussot formálunk hozzá. És már maga az, hogy ennek a zászlónak árnyékában itt állunk mi, sír felé baktató öregek és itt álltok ti, most feltörő aranyifjúság, rámutat arra az eltéphetetlen lelki kötelékre, mely a Szent Bernát lelkülete alatt felnevelkedett embereket az életben eltéphetetlenül összefűzi s ezt a zászlót közös kincsünkké teszi. És mert így jussunk van a zászlóhoz, az öregebbnek, a tapasztaltabbnak jogán intézek pár szót hozzátok, kedves Ifjak! Ehhez a zászlóhoz mindig hűek legyetek, igazát meg ne hamisítsátok. Tiszta, fehér selyemszalagját be ne szennyezzétek. És ha majd titeket is hív a nagy hívó, az élet, s ebből a puha, meleg fészekből, melyet puhává s meleggé az egymás iránti szeretet tesz, az érettségi letétele után kire pültök s merész szárnyalással az életben magasra, igen magasra juttok, bármily magasra emeljenek is szárnyaitok, sohase feledjétek el, hogy oda, a magasba, innen, ennek a zászlónak tövéből emelkedtetek. S ha az élet bárója a ti lelketeken is sebeket vág, bárhogyan jöjjön is a seb, gyógyulni ide, jó tanáraitokhoz siessetek s meglássátok, ők behegesztik sebeiteket. Jó tanáraitokat szeressétek most és később is s tiszteljétek őket úgy, amint mi szerettük és tiszteltük kedves régi tanár urainkat egész életünkön át. így lesz s legyen is az Isten áldása rajtatok! És most Hozzátok szólok, kedves öreg Diáktestvéreim, mélyen tisztelt Díszközgyűlés
