Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
4 előtt. Ismerősök, jó szomszédok. A lány egyet gondolt és átjött megkérdezni, hogy ugyan mit művel az a bolondos fiú, aki egymaga elég magának, a világból nem kell neki más, mint az a szőlőlugas szegélyezte gyepes út, meg a rozzant viskó. Beszélgetésüknek épen ez a része érdekel most bennünket. A kis lány kiváncsian tudakolja, bogy miben van úgy elmerülve, mikor fel s alá járkál? „A regényemen dolgozom,“ hangzik a válasz. A csudaszép szemek, amelyeket a költő tengerszemeknek nevez, kerekre nyílnak. „Csudálatos! Hát járkálva is lehet dolgozni?“ „igen. Először is kidolgozom az egész jelenetet fejemben a legapróbb részletekig s mikor leülök, hogy leírjam, az már csak gépies betűvetés.“ A kérdezősködés tovább tart. „így hát mikor ön a bosszú sétányon végig megy sebes léptekkel, olyankor sem lát, sem hall?“ „De igen — feleli az ifjú, — látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a pókfonalat. Hallok is sárgarigó füttyöt, cinegecsevegést, távol hajókról jövő tülkölést, szunyograj zümmögését; az nekem mind súg, mesél valamit. A döngő darázs kölcsön adja a szárnyát képzeletemnek. Hanem ha emberarccal találkozom, az kiver gondolataimból. Egy „szervusz“ szó szétfujja az egész fata morganát; míg azután újra vissza nem fordulok s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről, bércsevirágról össze nem szedem hozzákötött pókfonalaimat s a magány lakóinak ismerős hangjai újra elé nem idézik az elfutott eszméket. Akkor aztán beveszem magamat a kis fakunyhóba és ott senkitől sem háborgatva leírom azt a képet, ami lelkem előtt áll.“ A kis lány nem nevet már. Elkomolyodik. „Ugy-e és ez önnek gyönyörűséget okoz ?“ — suttogja. „Hogyne, hiszen ez olyanforma, mintha az ember álmodnék, azután ráparancsolhatna magára, hogy szépet álmodjék!“ Nem hiába mondottam én el ezt, nem is tisztán hatásvadászat kedvéért. Ismétlem, hogy ez a bájos kis jelenet fényt derít az én témámra, mert jellemző minden részletében a nagy költőre nézve, akinek írói sajátságait akarom ez alkalommal jellemezni. Egy kis önvallomás keretébe szorítva látjuk, hogy hogyan alakul ki az a csudás világ, amelyet jelent nekünk, mert lelkünk elé idéz rögtön ez a név: Jókai. Megértjük azt, amit sokszor hangoztatott, hogy több gyönyörűséget talál munkájában ő maga, mint azok, akik olvassák. Más regényíróknak az írás igazi kényszerűség, szinte fájdalmas munka. Egyik beléizzad, míg néhány sort leír; a másik nem bír szabadulni alakjaitól, még mikor az utcán jár, akkor is velők találkozik. Egy Kemény Zsigmond például fizikuma egész megrázkódtatásával dolgozik, valósággal az életéből is ad valamit egy-egy művéért, emészti, fogyasztja
