Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
17 utal az ő — eszthetikai szempontból különben meglehetősen kétes értékű — költői alapelve is, amely szerint a költészet megbecsülésre nem méltó játék akkor, ha nem irányítja a gyakorlati hasznosság gondolata. Eötvös regényei kivétel nélkül irányzatos munkák. Elsősorban tanítani akar; politikai, állambölcseleti, társadalmi, nevelésügyi eszméi számára akarja előkészíteni a talajt: így születnek meg a Karthauzi, A falu jegyzője, Magyarország 1514-ben és A nővérek, — mind-mind egy fényesen és hasznosan megfutott életpálya vezérlő eszméinek tolmácsai. A költői mez szinte csak alárendelt jelentőségű. Azt mondhatjuk, hogy Eötvös költői fantáziáját is éi'tékesíteni akarta nemzetboldogító munkássága javára, épen ezért ennek a fantáziának működése a gondolkodó, bíráló értelem vezetésére van bízva s nem is kápráztat bennünket valami feltűnő pazarságával. Az értelem munkája mellett a kedélynek van nála nagy szerepe. „Fantáziája néha kimerül — mondja Eötvösről leghívatottabb bírálója, Gyulai Pál, — kedélye soha; a fájdalom és vigasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen.“ — Kemény Zsigmondnál a két lelki tehetség körülbelül egyensúlyt tart egymással: egyik sem kerül általában a másik felett vezető szerepre. Igen, mert az értelem nála nem gyakorlati célokra, hanem a letűnt korok viszonyainak költői igazsággal való rajzolására, az emberi lélek rejtélyeinek tanulmányozására, kikutatására és hű feltűntetésére törekszik. Mikor tehát típusokban kell feltámasztani a múltat, annak mozgató eszméit, szenvedélyeit: az eleven fantázia épen oly mértékben veszi ki részét a munkából, mint a gondolkodó, tanulmányozó, mérlegelő értelem. Ez a helyes arány az értelem és fantázia működése között nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a legkevésbbé olvasott Keményt tartsuk a legnagyobb magyar regényírónak. Jókainál, — akárcsak az ember ifjúkorában, — a fantázia nemcsak vezetőszerepre jut, hanem legtöbb esetben valósággal tűltengésben van. Szeszélyes csapongásában, — gondoljunk csak a kunyhóhoz, fatörzshöz, virághoz, falevélhez kötött pókfonalakra, — nem korlátozza semmi; legkevésbbé az értelem Ítélete, amelynek nála teljesen alárendelt jelentősége van. Ha vizsgáljuk — legalább csak futólag is, — regényeinek tárgyait, alakjait, akkor a mondottak igazságáról teljes mértékben meg fogunk győződni. Tartsunk szemlélődésünkben bizonyos rendet. Hogy Jókai fantáziája nem azt keresi, ami valószínű; hogy a valóság iránt alig van érzéke és ezért nem is annyira a való eszményítésében, mint inkább meghamisításában, a képtelenségig menő túlzásban keresi feladatát: ezt mutatja egyebek között, — hogy a legkönnyebben érthető dolgon kezdjem, — regényeinek színhelye. Könnyű belátnunk, hogy a regény, már részletezőbb voltánál fogva is, nagyon megkívánja, — jobban, mint bármely más műfaj, — hogy az író ismerje azt a helyet, amely cselekményének színtere. A cselekmény tájképeknek, a környezet rajzá-
