Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
13 kánál lépten-nyomon bukkanunk, s Jósikának szinte erőltetett ma- gyarosságától eltérő egészen uj, természetes magyar nyelven szólalt meg. Persze igazságtalanság volna, ha fel nem említenők, hogy Jósikának küzdenie kellett az épen megujulóban lévő, s így a forrongás salakjaitól még meg nem tisztult nyelvvel és ő előtte még nem tárult fel az a kincsesbánya, amelyből Jókai irodalmunk aranykorának nagy alakjaival együtt gazdagodott: a nép nyelve. A népies és művelt magyar nyelv báját oly szerencsés kézzel regényiróink közül senki sem olvasztotta össze, mint Jókai. Szófűzéseíben a valódi magyar hangsúly vezérli és a kifejezések árnyalataiban bámulatosan gazdag. Ezt pedig csak a néptől lehet elsajátítani. Minden írónk, — a nagy Pázmány Pétertől kezdve, akiben irodalmi nyelvünk megalapítóját tiszteljük, — csak ebből a forrásból tudott igazán gazdagodni. Valamint Petőfi és Arany az alföldi magyar nép eszejárását, annak tősgyökeres kifejezéseit sajátították el, úgy Jókai a dunántúliét. Kifejezésbeli gazdagságával sokszor szinte kérkedett, játékot űzött. Csupán időtöltő mulatságból 100 magyar szót állított össze a verekedés fogalmára. Vannak olyan bámulatos türelemmel megáldott emberek, akik össze szokták számítani, hogy az egyes nagy írók hány szót használtak. így azt mondják, hogy a héber ó-szövetségi szentírásban 5642, Miltonnál 8000, Shaksperenél 15000 szó fordul elő. A magyar Írókra nézve ilyen pontos adatokkal nem rendelkezünk, csak annyi bizonyos, hogy újabb íróink közül Arany és Jókai, a régiek közül Pázmány használtak legtöbb szót eszméik kifejezésére. Utaltam már arra, hogy mindez tulajdonképen teljes igazsággal csak Jókai pályájának első, dicsőségesebb feléről mondható el. Később a gyors termelés, a gondatlan, hamaros, szinte iparszerúleg űzött munka, amely arra sem hagyott neki időt, hogy amit leirt, még egyszer átolvassa, mindig több és több nyomát hagyta nyelvén. Egyre kevesebbet törődött a nyelvbeli szabatossággal kifejezéseiben, a szavak rendjében; szinte kacérkodva halmozta a germanizmusokat, latinizmusokat, gallicizmusokat, úgy, hogy a stilus szempontjából valóságos csodabogarakat gyűjthetünk össze legutolsó munkáiból. Ámbátor azért még élete vége felé is akad munkája, amelyben tanujelét adja, hogy mikor igazi irói becsvágya sarkalja, kellő gonddal mintaszerűt, nagy nevének megfelelőt is tud alkotni. Ilyen például a Sárga rózsa című pusztai regénye. íme, Jókait jellemezve, páratlan népszerűségének okait nyomoz- gatva, az eddigiekben arra a kérdésre igyekeztem megfelelni: hogyan ir Jókai? Az eddig elmondottak tehát könnyebben észlelhető, mert külső sajátságokra vonatkoztak. Most már hátra van az a kérdés, hogy mit ir Jókai? Milyenek tárgyai, alakjai? Ezekre vonatkozó megjegyzéseimet második előadásom keretében foglalom össze.
