Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
11 Az „öcsém Sándor“ egy nagy szál, hórihorgas legény volt, szörtelen pofók orcával, s meglehetős tülök orral; kezekkel jól megáldotta a természet s ezt ő maga is jól látszott tudni, mert mindig olyan mozdulatokat tett velők, mintha szeretné azokat magától valahol elhagyni. B véleményben lábai iránt is osztozott, csodálatos hivatást érezvén mindenben elbotlani, vagy mindent eltaposni, amihez csak közeledett. E pillanatban az egész arc és alak élethíven fejezi ki azon gondolatot, hogy mint szeretne odahaza lenni. A legkisebb szurkulus végül, sohasem tágít anyja mellöl, szüntelen annak viganójába fogózva, amiben ránézve az a jó is van, hogy az orrát belótörölheti.“ (Kedves atyafiak.) Csak úgy kuriozumképen állítsuk e mellé a Jókait megelőző és pályája kezdetén vele versenyző magyar regényírónak, Jósika Miklós bárónak egyik leírását, amely ugyancsak személyeket mutat be: „A kolozsvári nagytéren, 1594 egyik reggelén, körültekintve három embert látunk a Szin-utca végénél egy lapos kövön állani, mely pádként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e magasb helyzetet azért választották, hogy a piacon történendőket kényelmesben láthassák. Az egyik e három ember közül kétségen kívül kolozsvári tehetős polgár volt. Térdigérő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s fekete készülettel, övig volt alacsony termetéhez gombolva; neme a csákósüvegnek, hátúi kacsafark gyanánt beletüzött struetollal, s fokosnemü bot kezében. Arca egy vala azon szép, egészséges, holdvilág képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; de vonásainak kifejezése józan itélőtehetségre mutatott. A másik tisztes szerzetes volt, avult barna darócban, hátúi lecsüngő csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyről hosszú olvasó csüngött. A harmadik végre ép, fiatal ember, vörös magas süveggel keskeny vidraprémmel, mely lekonyúlt fején. Világoskék mente volt rajta, alatta újjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem térdig érő karmazsin csizma volt húzva. Az egész alak, s a naptól barnult szép férfi arc, munkabíró falusi urra mutatott. Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság. Néha pillantának a tér túlsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete szövettel bevonva s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől körül bámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó néptömeg fölött. Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögü alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utca felöli oldalához közelébb esik, mint közepéhez. Az alkotmány körül magastermetü férfiak kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon, állottak hózagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett csatlós fekete süveg nyugvók, hosszan nyúló, kéken béllelt szárnnyal. Kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek _ csak gyújtó lyuka volt, minden készület nélkül, s kanóccal sült el. Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti nópcsoportozatok- uak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetök volt. A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok és divatosb sötét színek okozzák. A ruházat maga karcsú, testhez szorúl, s a jelen nép némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s keletibb bőségével ruháinak, jelölő. A régiekben e könyűsóg vagy élénkség inkább az arc kifejezésében s az általános szellemben mntatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások jelöltebbek voltak. Nem látszék az arcon a kényeztetés gyöngédsége, mely azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint hajdan volt“. (Abafi.)
