Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
9 soha. Gondolatai, amelyeket itt-ott mégis elejt, épen a könnyed előadás savát-borsát akarják megadni. Inkább csak sziporkázó, szellemes ötletek, nem is annyira az igazság bennök a fő, — sőt az nem egyszer teljesen hiányzik is belőlük, — hanem az elmésség, az éle, a merész ellentét, a látszólagos képtelenség, a paradoxon. Tetszetős a külső forma, a köntös, — arra meg időt sem igen hagy, hogy a belső igazságon gondolkozzunk. Csak úgy futtában, minden zökkenés nélkül megyünk át rajtuk, mert a regény alakjainak sorsa, a mese tarka szövedéke már nagyon is felköltötte érdeklődésünket és szinte lázas türelmetlenséggel várjuk, hogy mi lesz a vége. Eötvös gondolatai műveiből kiszakítva, külön gyűjteménybe foglalva is élnek, hódítanak; arra a kötetre úgy tekint mindenki, mint az emberi szellem kincsesházára, amelyből gazdagodni lehet, s ha másként nem, hát fel lehet használni akkor, mikor valami nagyon szépet, nagyon meghatót akarunk írni valakinek az emlékkönyvébe. Jókai gondolatai nem ilyenek. Azoknak rendesen legfeljebb csak azon a helyen van értelmök, jelentőségűk, ahova a költő beszőtte őket. Gyűjteménybe foglalva — amint a költő Negyven év visszhangja c. kötetében közrebocsátotta őket, — kitűnik, hogy nagyrészük üres, semmitmondó, meg sem érthető, sőt hamis. Jókai tehát nem fáraszt soha. Úgy vagyunk vele, mikor olvassuk, mintha csak valami kedves, beszédes, eleven mesemondót hallgatnánk. Nagyon sokszor többet ér, vonzóbb a mód, ahogyan elmondja, mint maga a tárgy, amit elmond. Még akkor is elevenséggel beszél, amikor alig van igazában mondanivalója. Azok a modern írók, akik tárcacikkeikben oly ügyesen tudnak elmondani semmiségeket a fesztelen társalgás könnyed, csevegő hangján, mind az ő tanítványai. És nem is csak a szorosan vett elbeszélésben ragyogtatja művészetét. Leírásai dolgokról, személyekről, a természet és emberi élet jeleneteiről szintén páratlanúl vonzók. Pedig az ilyen helyek teszik legjobban próbára az elbeszélő költő erejét, mert itt fenyeget legjobban az unalom réme. Jókai e téren először is legnagyobb mértékben elsajátította az elbeszélő művészet ama régi titkát, amelyet még Homérosz örökségének szoktunk tekinteni, hogy t. i. a térbeli jelenségek leírását is időben folyó esemény formájába tudja önteni, amely szinte szemeink előtt megy végbe. Azután meg szobrász is tud lenni, ha akar: egy-két vonással plasztikailag állít elénk egy alakot. Máskor képeket fest képzeletünk elé, amelyeknek színpompája kápráztatja szemünket. Közbevegyűlnek lépten-nyomon, minden erőltetés nélkül, ösztönszerűen azok a szokott fordulatok, amilyenekkel mi is élünk társalgásunk közben: kérdések, felkiáltások, érzelmes kitörések, — ezekkel fér közel kedélyünkhöz és elhiteti velünk, hogy mi magunk is csak ilyenformán mondanók el mindezt, ha nem is ilyen szépen. De hát ezen a ponton minden fejtegetésnél jobban megvilágítja a dolgot néhány jellemző példa. Lássuk
