Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1904
Tartalomjegyzék
87 junk el mellettük. Legkevésbbé tehetjük ezt mi, Kedves Ifjak, akik részint mint tanárok, részint mint tanulók hivatásunkból kifolyólag ápolgatjuk a múlt emlékeit s igyekszünk azokból értékes tanulságokat levonni a jövő érdekében. íme, épen egy nevezetes irodalom- történeti évfordúló alkalmából mondom el ezeket Önöknek, mert ma száz esztendeje szállott sírjába Csokonai Vitéz Mihály. Ám nemcsak a kegyelet parancsolja, hogy ez alkalomból ünnepet üljünk: valóságos tartozást rovunk le, amelynek terhét éreznünk kell mindnyájunknak. Irodalmunk úttörő munkásai saját korukban vajmi kevés elismeréssel találkoztak. Jutalmuk az emberül végzett munka öntudatán kívül semmi sem volt, annál több részük volt a keserűségekből. De ha volt mégis valami, ami ösztönözhette őket, hogy a hidegséggel, előítélettel, gúnnyal, rosszakarattal megküzdjenek, ami nem engedte, hogy elcsüggedjenek, csak az lehetett, hogy túl láttak szemeik koruk határain, látták, hogy törekvéseik sikere nem marad el, azoknak hasznát látja előbb-utóbb ez a nemzet, hogy lesz idő, amikor magyar fejekre is terem babér és lesz egy nemzedék, amely hálás kegyelettel ápolja az ő emlékezetüket. Reményeik valóra váltak. A magyarság, tovább haladva az általuk tört úton, kifejtette szellemének csodás erejét. Gyarapodtunk a műveltségben, megértük azt az időt, hogy méltányolni tudjuk a szellem bajnokainak törekvéseit. Azok az utódok tehát, akiktől a nemzetet ébresztgető tárogatósok elismerést vártak, mi vagyunk, Kedves Ifjak. Reánk hárúl teljes mértékben a kötelesség, hogy minden kínálkozó alkalommal áldozzunk a hazafias emlékezet oltárán nagyjaink dicsőségére, de meg a magunk tanulságára, épülésére is. Csokonait alkotásai, amelyeket reánk hagyott, nem emelik ama legnagyobbjaink közé, akiknek költészetében diadalát ülte a magyar Géniusz. Abban a korban azonban, amelynek irodalmi téren fő bélyege az utánzás s amelynek költőit is aszerint szoktuk osztályozni, hogy utánzandó példáikat a francia, német, ó-klasszikai vagy a régebbi magyar irodalomban keresik-e, nagyon kiemelkedett az ő erős, eredeti egyénisége. Nem volt egyszerű utánzó. Nem kötötte le magát egy irány kizárólagos művelésére sem. Érezte, tudta, hogy irodalmunk végleges és megnyugtató virágzását egyik iránytól sem lehet várni. Önállóságra törekvő szelleme kereste saját útját. Meg volt benne minden feltétel arra nézve, hogy irodalmunk ügyét virágzásra vigye; fogyatkozásai mind olyan természetűek, hogy sorsának, életviszonyainak róhatjuk fel őket. Rövid, hányt-vetett, küzdelmek és testi-lelki szenvedések között lefolyt életének körülményei megakadályozták őt abban, hogy szellemének erejét teljes mértékben kifejthesse, ízlését kiművelhesse, s így irodalmunkat örökbecsű, minden tekintetben példaszerű alkotásokkal gazdagíthassa. Egyben azonban minden fogyatkozása mellett is nagy
