Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1904
Tartalomjegyzék
7 okot kutatva azonban, a szerző arra a sajátságos következtetésre jut, hogy nem a világ hagyta el a költőket, hanem a költők hagyták el a világot. Előítélet szerinte, ha azt hisszük, hogy a költészet idegen maradhat a társadalomtól, annak erkölcseitől, szokásaitól, szenvedélyeitől, vallásától, bölcsészetétől, tudományától, gyönyöreitől, szóval mindentől, ami az ember előtt becses. Úgy a görög, mint a római költészet hű tükre az életnek. Annyira a valóság dolgaival foglalkozik, hogy tulajdonképen nem is egyéb, mint rendezett és tökéletesített valóság. Ámde nemcsak az ó-korban volt meg a költészetnek e valódi és gyakorlati jelleme. A XVII. század nagy költői is az embert és a társadalmat élesen szemlélik és behatólag festik. Azon kor kisebb, majdnem minden becs nélküli műveiben is legalább napi érdekli, való tartalmat mindig találunk. A leghaszontalanabb szonettnek is van valami történeti vagy társadalmi vonatkozása. Ezt mondhatjuk a XVIII. század francia költészetéről is. Még ha frivol is, frivolsága közérdekű tárgyak körül forog. Csak a legújabb korban kezdtek oly költészetet teremteni s divatba hozni, amely nem érdekel senkit, amelynek nincs semmi haszna. A költői termékek nem szólnak rólunk, nekünk. Az üres álmok, zilált képzelődések nem kellenek senkinek; valódiságot, életet, tartalmat követelünk. Semmiből semmi sem lesz, még a költészetben sem. A léleknek táplálék kell: durva vagy finom, édes vagy keserű, nem utasít vissza semmit, ami táplál, vagy szomjat olt, csak az oly csalétkektől fordúl el, amelyek ingerük étvágyát és szomját, anélkül, hogy kielégítenék. Ebből a megokolásból látnivaló, hogy nem vonatkozhatik a költészet összes ágaira. A felpanaszolt hanyatlás általános, ámde mikor ezt avval hozzuk kapcsolatba, hogy a költészet eltávozott az élettől, akkor szavainkat legfeljebb csak a Urai termékekre vonatkoztathatjuk. A túlságos alanyiságról van itt szó, a magukba mélyedő költőkről, akik csak azon morajt hallják és igyekeznek kifejezésre juttatni, amely saját szívökben zsong-bong, akik rideg magányosságban tartózkodnak s beteg leikök elégületlenséggel táplálkozik, ki magyarázhatatlan bágyadt- ságnak ad hangot, minden tanulmányok nélküli kételyekbe van merülve. Ha a költészet általános sülyedéséről s ennek általánosabb okairól szólunk, akkor a fő bajt nem itt találjuk. Szent igaz, hogy jelentőségét első sorban és legfőbbképen elveszítette a líra s általában a vers, a legeszményibb költészetet lehelő alkotások. Ámde az a felfogás, amely a líra megmentése érdekében a valósághoz, az élethez való visszatérést hirdeti, tulajdonképen nem egyéb, mint alkalmazkodás az uralkodó irányzathoz, amelyhez alkalmazkodtak a legelterjedtebb, uralkodó költői műfajok: a prózai elbeszélés és a dráma. Egyes megjegyzések a fentebbiekben, amelyek mintegy megkegyelmeznek a frivol tárgyaknak is, ha közérdekűek; amelyek a lélek durva meg keserű táplálékát emlegetik, egyenesen arra az igazi okra utalnak, amelynek következtében a most említett műfa
