Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900

Tartalomjegyzék

39

a „Betlehem“ szót kimondta, bárány mórijára bégetett, Jézus nevénél meg nyalta ajkait, mintha édesség lett volna rajtok. Az elragadó szeretet extasisával beszélt mindenkor, utánozták is a heviilékeny vérű román népfajoknál, de nálunk nincs rá adatunk. A kik a külföldön meggyőződés ereje nélkül hanghordozás, taglejtés, látványosság által hajhászták a sikert, azok ellen dörögted Dante „Paradicsomában“ (XXIX.) az ismeretes verset:

„Most szójátékkal és gunynyal prédikálnak,

És felfúvódik a barát fóveg,

Csakhogy legyen kaczaj — és több se kell.“

Sajnos, a magyar ferenczesek beszédei nem maradtak reánk. A régi időkből Temesvári Pelbártnak tán el sem mondott prédikácziós könyvét ismerjük és a pesti konvent névtelen főnökét, meg Vásárhelyi Andrást, a „Mária-ének“ szerzőjét emlegetik, mint koruk hires szónokát. A külföldi viszonyok szemmel tartásával ezen csekély emlékekből és kódexeinknek prédikácziós töredékeiből kell következtetnünk a szónoklatok tartalmára, hangjára, jellemére. A ferenczesek Isten dicsőségére és a lelkek üdvére munkálkodnak, azért nem merülnek el „subtilis“ fejtegetésekbe, kerülik a szőrszálhasogatást, a nagyképűsködést, — az „egyiigyü elméjűekhez“ alkalmazkodva dogmákat, példázatokat tárgyalnak tanulságos erkölcsi okulásokal. Buzgalmok, künnyenhivőségök néha megtéveszti vagy túlzásra ragadtatja őket, mint Pelbárt bizonyítgatja középkori iskolás modorban : „Ismerte-e Mária a szabadmüvé- szeteket ?“ *)

A beszédek hangja népies és a kor jellemének megfelelően erős, példázatos volt. Ilyen zamatos magyar nyelven szólnak mind hires prédikátoraink, ez csillámlik elő a ferenczesek egyéb munkáiból is. Erősen rekeszti be fejtegetéseit Pelbárt a menyország örömeiről „nincs akkora esztelenség az emberben, nincs nagyobb őrültség, mint a pillanatnyi gyönyörűségért koczkára tenni az örök boldogságot“.... Máshol meg igy ir „Bizony bolond lennél, ha elfogadnád,“ vagy „bizony csodálatoskép őrültek az emberek s még a barmoknál is ostobábbak“... Nem csapnak azért át a gyűlölet hangjára; nem gúnyolódnak, gán- csoskodnak, ostoroznak, csúfoskodnak régente úgy, mint a hitvitázók elkeseredett és kétségbeesett korszakában.

Feladatukat tanító, magyarázó vagy czáfoló eljárással oldják meg. Csapongó képzeletök ott ragyog a szájról-szájra szálló vagy önalkotta legendákban, a rögtönzött, csattanós idézetekben, a csodálatosnak csodálatos felhasználásában. A sorok közül kirí a bátor, demokratikus minorita szellem, mely nem enged körömfeketényit sem vallása, hazája jussából, mely bátran szembedörgi a nagyoknak bűneit, melyet

*) Stellámon 1. VII. p. 111. art. 2.