Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900
Tartalomjegyzék
156 színpompáju, ragyogó költői dikcziót teremtett, mely művészi, de minden ízében magyar. A magyar nyelv géniuszának munkája ez és a Vörösmarty költői tehetségéé. Épen azzal szerzett Vörösmarty soha el nem múló dicsőséget, hogy minden alkotásából a nemzet lelke szól, melyet ő viszont nagy költői egyéniségével fejlesztett, gazdagabbá tett. Megteremtette a magyar költői nyelvet, nemzeti szellemet lehelvén a költészetbe, átalakította azt és igy megindítója lett annak a nemzeti iránynak, melyet Petőfi és Arany csak tovább fejlesztettek. Ez a költészet, mig egyrészt újra belekerült az európai eszmék áramlatába, másrészt teljesen nemzeti, a nemzet leikéből táplálkozik s annak érzésvilágát fejezi ki. De Vörösmarty nemcsak a költészetet alakította át, hanem ezzel az átalakított költészettel részt vett nemzete sorsának megváltoztatásában is, s a nemzeti átalakulás nagy munkásai között neve mindenkor kegyelettel fog említtetni. Átvonul lelkemen e fényes, de oly szomorúan végződő korszak minden küzdelme, munkája, dicsősége, fájdalma és sötét ellentétül megdöbbentőleg áll szemem elé a végveszedelem, melyből ez az úgynevezett reform-korszak ragadta ki a magyar nemzetet. Mert a XVII1. században végveszedelem szélén állott az ország. Miután a század elején (1711.) Rákóczi hős kuruczai a majthényi síkon lerakták a fegyvert, a százados harczok után a béke évei következtek. A tárogató hangja elhalt, a kuruczok kesergő énekei elhangzottak, a bujdosók lába nyomát befútta a téli szél, s mig Rákóczi és bujdosó társai a messze idegenbe hazafájó szívvel hallgatták a tenger mormolását, addig itthon egészen uj világ támadt. A magyar kivetkezett nemzeti jellegéből, a fényűzés elpuhulttá tette, érzésében, nyelvében, szokásában, ruhájában idegen lett s az országgyűlés termeiből és a palotákból száműzött magyar nyelv úgyszólván csak a jobbágyok szalmaviskóiban talált menedéket. A nemzet mintegy kimerülve a százados harczokban, dermesztő, zsibbasztó álomba sülyedt, a melyből, úgy látszott, nem lesz többé felébredés. A sötét éjszakában, mely a nemzetre borult, csak. imitt-amott látszottak az őrtüzek, a költők őrtüzei, a kik aggodalommal virrasztottak a nemzet végzetes álma felett. ügy fáj az emlékezés! ügy fáj kimondanom, de tényleg úgy volt, hogy a nemzet leikéből kiveszett a nemzeti önérzet, erő, lelkesedés, mely nélkül sem nemzet, sem egyén nagyot nem alkothat. „A közélet nagy temetővé vált, a hol minden nap egy-egy jogot, egy- egy reményt, egy-egy jövendőt zártunk sírba.“ A nemzet költői látták a közeledő végveszedelmet és szilaj harag, fájdalom, elkeseredés zengett lantjok húrjain. Kétségbeesve hirdették, hogy a nemzetnek el kell pusztulnia, mert erkölcseiben megromlott,
