Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1899
Tartalomjegyzék
Éjszaka — éjjel, alkony, öreg est . . . Ki — kicsoda, mily élő . . . Jár — jön-megy, ballag, bolyong, ödöng, bandukol . . . Ott — ottan, amott ... Kinn — künn, kint, kívül . . . Temető — sírkert, holtak hona stb. stb. Miután ez megtörtént, megpróbáljuk az egész mondatot össze- állítni lehetőleg merő rokon szavakból. A kísérlet rögtön mutatja, a) hogy nem valamennyi, különben szótárilag rokon szó használható a szöveg értelme, de kivált hangulata megzavarása nélkül (jár — kóborol, baktat, bandukol . . .) s hogy b) másrészt a szövegre nézve oly szavak is rokon számba mennek, melyek szótárilag korántsem rokonok (ké<ő éjjel — sötét éjjel, néma éjjel ...). Miből tehát világos, hogy a rokon szavak szövegszerű gyakorlása érezteti a szavak stiláris értékét, tekintetbe véteti a tartalom hangulatát, s így az ízlést fejleszti. Azért az ifjak egy-két kisérlet után nagyon megszeretik az ilynemű tételt; ámde elég a stiláris érték, hangulat s Ízlés ügyében csupán a ügyelem fülébresztése ezúttal; mert önálló lelki tartalom s Írni valók hiányában az ifjú szelleme többszörös ilyféle gyakorlással játékba tévedne, szóhüvelyezésbe veszne. Azért kellő időben másnemű tételre menjünk át. 3. Átírás. Többnyire ezzel szokás kezdeni az Írásbeli dolgoztatást; t, i. vagy valamely kijelölt versnek folyó beszédre való áttételével, vagy bár- melyes szöveg tartalmának saját szavainkkal való elmondásával, leírásával. Ámde sokan tán nem is hiszik, mily nehézségekkel küzd a gyermek első ízben e gyakorláskor. — Ugyanis a) emlékeznie kell az olvasottra vagy hallottra; b) értelmébe is be kell hatolnia a szövegnek; végre c) a szöveg szavait elméjében más szavakkal kell fölcserélnie. Mindez pedig egyszerre „sok egy magyarnak“. Azért sokkal szívesebben kész elmondani a gyermek szó szerint a szöveget egy hallásra, — semhogy a bár szeme előtt levő szöveget más szavakba öntse . . . Mert a gyermekben természetszerűleg a szóemlékezés erős, sőt útját is állja az önálló fejtöréshez szükséges energia kifejtésének, mely utóbbi tehát nagy munkájába is kerül. Tapasztalhatjuk ezt, ha pl. feleléskor a gyermek roszul fejezi ki magát, vagy valami oktondiságot mond, s ezt nem fogadjuk el, s tőle okosabb kifejezést követelünk: a gyermek nagy homlokránczolással, hosszas fejtörés után megint csak ugyanazt mondja, sőt harmadszor s negyedszer is visszatér a fejében megrögzött rósz kifejezéshez, — mindaddig, mig nem könnyítünk rajta közbeszólásunkkal, s mosolyra nem indítjuk ilyféle megjegyzéssel: „Tán
