Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1893
Tartalomjegyzék
52 E régi igazságnak értékét latolgatva, ne a mai viszonyokat vizs- gálgassuk, — noha minden időben méltó leszen a megszívlelésre — hanem azon időkbe kell áthelyezkednünk, melyekben élet-halál harczot vívott a magyar nyelve- s nemzetiségéért, a XYIII. sz. utolsó tizedeitől a XIX. sz. első feléig. Csak, ha magunkba mélyedve állapodunk meg az emlékezet világánál, minden egyes küzdelem erőfeszitésénél, melylyel úgy kellett kicsikarni a legcsekélyebb engedményt is a magyar nyelv és nemzet számára: csak akkor tudjuk méltányolni megközelítőleg azoknak lankadatlan buzgalmát, kik előtt, minden mást félre téve, egyetlen czél lebegett: édes nemzeti nyelvünknek s benne magyar nemzetünknek biztosítása. Biztosítván azt, ápolása, művészi színvonalra emelése s egyszersmind az értelem és szívvilág gazdagítása, hit és remény felébresztése, vigasznyujtás a sajgó, vérző szív sebeire! . . . Ó, mert sajgott, mert vérzett a magyar nemzet szive sokszor, hosszan, szinte kétségbe ejtőn, kedves ifjak! Voltak idők, midőn közel valánk a végső megsemmisüléshez; midőn magyarnak lenni bűn vala ...... É s támasztott azon kort az Eg, férfiak kicsi körét bár, az irók- és költőkét. Kiknél is talált a magyar bánatos szíve vigaszt, ha nem íróinál, költőinél ? Kik emelték ki kétségbe eséséből, mint az irók és költők ? Nem irók és költők rajzoltak-e elé reménytelen napjaiban szebb jövő képeket ? Midőn mindent halálszerű félelmes csend nyomott: nem irók és költők voltak-e azok, kiknek szava biztatón, bátorítón, a nemtő hangjaként ki-kicsendűlt ? Soha messzebb vágó jelentőségű helyet a legszentebb ügyben, a nyelv és nemzetiség ügyében, mint a magyar irók és költők, bátorkodom állítani, semmiféle nemzet irói és költői el nem foglaltak. Csak a XVIII. századtól kezdődő időkre emlékeztetek. Kármán, Bessenyei, Kazinczy és köreiek; Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly és köre; Vörösmarty, Jósika, Eötvös, Kemény, „a már- cziusi ifjúság,“ köztük Jókai; Tompa, Arany és sok más, jelentős és munkás iró: mindannyian egy szent eszmének, a magyar nyelv- s nemzetnek, valának lelkesülő és lelkesítő harczosai. S emlékezzem-e azokról, kik, mialatt tollal kezökben védik a magyar nyelvet és nemzetet, az élet csendes nyugalmáról lemondva, óriási munkára vállalkoznak: példáikkal tettekre igyekszenek buzdítani a lemondásszerűn napról-napra élődő nemzetet? . . ; . Ezen tekinteteket nem szabad figyelmen kivűl hagynunk, kedves ifjak, midőn arra méltó magyar írót ünnepiünk. Annál kevésbbé akkor, mikor egy Jókainak félszázados munkásságát ünnepeljük. Mert neki része volt ama küzdelmekben; mert egy félszázadból hangzik le hozzánk a dicsőséges hir Jókairól.
