Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1892
Tartalomjegyzék
23 hogy a nyelvösztönnek szükséges támogatója a mívelt értelem, mert megóv sok tévedéstől, s kívánta, hogy a képzett elmétől se vitassák el azt a jogot, melylyel a nép tanulatlan, sőt gyakran oktalan gyermekeinek mindegyikét feltétlenül megajándékozzák; mert egész vidékek nyelvérzéke is lehet megvesztegetett, ha erős idegen hatásoknak volt vagy van kitéve, sokkal jobban megvesztegetett, mint akárhány tanúit emberé. Azért a sokszor és kíméletlenül megtámadott és feltétlenül elitéit nyelvújítókat védelmébe veszi annyiban, hogy a valót ott, hol rendszerint lelhető, a szélsőségeken belül nyomozza, az ügyet tisztázni törekszik s érdemük nem hervadó virágait hálás szeretettel koszorúba kötögeti. Nem tagadja, de menti tévedésüket, mert hiszen hasonló fejlődési áramlatok követeléseitől elborítva mai íróink sem tennének mást, legfeljebb csak másképen. De mikor mint hálás tanítvány, a mesterek halántékára az elismerés koszorúját fonja, nem felejti, hogy az egykori tanítvány mesterré lett, kitől írók és olvasók ezrei tanulták a nyelvet, s azért a mi hibákat mestereitől átvett, azoknak tovább plántálásáért maga is felelős. S épen itt mutatkozik írói jellemének egyik legszebb vonása. Kazinczy iskolájából kikerült nyelvész-társai öreg korukban is feltétlenül esküdtek a mester minden szavára s a hetvenes évek elején alakúit új nyelvésziskola elvei ellen egész végső leheletekig elkeseredett harcot harcoltak. Szvorényi a maga csendes elvonultságában a pártatlan néző éles szemével kiséri egyideig a küzdők viaskodását és, bár sajnálkozik azon, hogy az agg harcosok kezében inog a zászló, az ügyes támadásban mégis gyönyörködik. Az ifjú sereg egy-egy merész harcosa a távolról szemlélő felé is elröpíti nyilát, s ő mosolyogva látja közeledni, mert tudja, hogy nem ér el szivéig. Csak nézi hát tovább a harcot, egész addig, míg azt nem látja, hogy a nagyobb elkeseredéssel mint erővel harcba vitt zászló már-már a port érinti. Akkor a tapasztalt és megedzett harcos nyugodt bátorságával belevegyül a küzdelembe ő is és megmenti a zászlót a porig átázástól, de csak azért, hogy szent ereklyekép a lelkes ifjú sereg vezérének kezébe adja. Toldy Ferenc, Fogarasi János és Szarvas Gábor küzdelmével ott fogja említeni a nyelvtörténet a régi iskola utolsó tanítványát, Szvorényit is, „Fejlődési tünetek a nyelvben“ című értekezésével, mely a régibb és újabb irányt összekapcsolja. E kis munka békítő hatását mi sem bizonyítja jobban, minthogy az akadémia, melynek kebelében a szenvedélyes harc lefolyt, sietett a Sámuel-díjjal s emlékéremmel kitüntetni, jelezve, hogy maga is szentesíti az új iskola törekvését. Lehet, hogy Szvorényinak e határozottabb fordúlására a személyes barátság is szolgált némi ösztönül, mely őt az új iskola fejéhez, Szarvas Gáborhoz fűzte, ki 1858-ban Egerben kezdette tanárkodását
