Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1889
Tartalomjegyzék
Ill semmiben se számíts!‘‘ . . Előkelő megjelenésük dacára, legalsóbb rendű fajzatai ezek a társadalomnak, mint a kikre sem békében, sem háborúban, sem a jelen, sem a jövő időkben számitni nem lehet! Mert ha rátérnének is valaha a tevékeny életre: a tespedésben elernyedt idegek, az elsatnyúlt izmok, az aluszékony, beködösült elme csak ritkán lenne már alkalmas a gyümölcsözőbb munkára, hová csak a fáradalmak verejtékezésén, e nemesitő spártai fürdőn át lehetne eljutni. . . Sokat beszélünk a független életről, a szabadságról, s nem ritkán azon értelemben, mintha az életfüggetlenség és szabadság talán azon sarkallanék, hogy a munka, fáradozás kötelékeiből kioldozva érezhes- siik magunkat; holott a szabadság törvénye — a munka törvénye. A szabadság és munka, valóban, oly szoros viszonyban állanak, hogy a tespedő, munkátlan népek alkalmasak sem lévén a szabadságra, többnyire rabszolgaságban tengődnek. Es aztán hol óvható meg legjobban a családi függetlenség, s hol virágzik legszebben maga a család is, a társadalmi élettenyészet ez első melegágya ? Ott a hol legtöbbet, hol folyvást dolgoznak. . . Ismertem s ismerek tiszteletreméltó házat, melynek falai közt mindenki és mindig foglalkozik, mindenki ért hivatási dolgaihoz, — csak az unalmat nem ismeri senki. Azért friss, ép, vidám, szeretetre méltó valamennyi, mintha érezné mindeuik, hogy takaréktőkét gyűjtöget magának, melyhez jólétben, szükségben, ifjú vagy később éveiben bizton hozzányúlhat. VII. A másik mód, mely szerint a legtöbb szülő földi boldogságához törekszik juttatni gyermekét, az. hogy minden áron a magasabb tanulmányokra, a szellemi életmunkásság útjára tereli azt, s erre törekszik terelni még akkor is, ha ily hivatásra sem hajlamai, sem tehetségei nem képesítenék őt. S mily végzetes nevelési bűn ez úgy a családra, mint kivált magára, az áldozatúl fölerőltetett gyermekre nézve! . . És mégis hol van ez inkább otthon, mint épen cím- és lii- vatal-kórász magyar társadalmunkban? . . Középosztályi s nem ritkán jobbmódú földes-embereink, hacsak bírják, a felsőbb iskolákra, az értelmiségi pályára tolják előre gyermekeiket, vannak vagy nincsenek arra teremtve. . . Atalják tűt, fúrót, kalapácsot, ösztökét, saját életfentar- tásuk biztos eszközeit, látni fiaik kezében. A helyett, hogy szüléik foglalkozását becsülni tanítanák őket: napi-dijast, proletárt nevelnek inkább belőlük, hogy mig göruyedezve egészségüket, életüket lenap- számoskodják, másfelől kolduscsaládjaink számát szaporítsák. Végzetes egy irány s törekvés az, t. li! ha tehetségesebb gyermekeinket, szám és különbség nélkül, mind csak tollforgató szellemi munkásokká s fogyasztókká uevelgetjiik; mintha csakis a könyvtől, tanulástól, fejbeli munkától irtózó selejteseket kellene a kezet foglalkoztató művészetre, üzletre, iparra, termelésre szánnunk; s mintha
