Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888

Tartalomjegyzék

44

gézengúz az ura, kótyomfítty a szolgája (km.)“ mind a kettőt haszontalan gaznak, semmire valónak sejteti inkább, mint magyarázza a nyelvszokás.

XXI. Végre, bővelkednek még bizonyos typikus szókkal és szó- lásformákkal, melyek kisebb-nagyobb számú mondásokhoz szolgálnak előképül, illetőleg, kifejezési keretül. Egyik ilyen gazdag közmondási előkép az embernek úgy szólván világszerte házi társa, az eb, melynek termékei egész rajokra csoportosíthatók közmondásainkban, azon megjegyzéssel mégis, hogy mögötte többnyire a tagadás, kéveset- érés, vagy épen a hitvány, rossz, hamis, gonosz fogalma áll. így ezekben : ebet tud hozzá! azaz nem tud; eb hiszi; eb, a ki bánja (t. i. nem én); eb a cigány csere nélkül azaz semmit-érő; ebül vagyunk! t. i. rosszul. — Nem ritkán eb és kutya, mint az azonosság kifejezői szerepelnek, mint: csak eb a kutya! egyik eb, másik kutya, azaz mind a kettő egyszőrü hitvány, keveset-érő. Ugyanilyen: ebül kezdi, kutyául végzi. — Eléfordul végre gyöngébb káromló szólásnak is: eb az inge! eb a lelke! eb az anyja!

Kiválóan termékeny typikus szók: az emberi testrészek; továbbá ész, lélek, szerencse, madár, szél, kerék, árnyék, fa, konc azaz velős csont („néz, mint varjú az üres koncba.“ km.).

Vannak kedvenc kezdő és végző s mintegy állandó mondat-keretet képező szavai. Ilyenek a sokból: „ritka — nélkül,“ pl. ritka búza konkoly nélkül; ritka szépség irigy nélkül; egyik — másik: egyik subás másik gubás; hamar hamar: hamar szól, hamar bán; igen ért — ehhez v. ahhoz, s ez mindig gúnyosan: igen ért hajdú a harangöntéshez.

Vajmi érdekes lenne még számos oly egyes szókra is vetnünk egy futó pillantást, melyekhez szint’ oly régi, mint mély jelentékü felfogást csatol közmondásaiban népünk. Csak egy pár számról hozakodjunk elé, melyek kiváló szereppel vannak felruházva. így a hármas és hetes számhoz bizonyos ősi kegyelet köti fajunkat. „Három a szent szám! Háromszor iszik a magyar; három a tánc (mind halálig, ki világos kiviradtig); harmadikban válik meg,“ — tartja közmondása; és ha igen tökéletesen végzett munkáját említi valakinek: „Megadta neki — u. m. — mind a három kapáját!“ Sűrűn szerepelteti dalaiban is:

Mustafa, Karafa és az akasztófa,

Mindezen három fa, mind a három rossz fa.

Különben mélyen belé volt e szám gyökerezve úgy az ó-kor, mint az összes keresztény világ érzékébe; sőt szilárd állást foglal magának a tudománynak fenekén is. így, ha a hitregékben, ősmondákban s a keresztény vallás körében jutott magasztos szerepét felejtjük is : mint t r i a s-ra már a pythagorási számlálási rendszerben rámutathatunk,