Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888

Tartalomjegyzék

nézni őszinteségének; mert ártani nem akar, s e mellett egykorú lévén az öreg idővel, tapasztaltságára és emberismeretére bizton építhetni.

Sőt enyhén kell Ítélnünk még azon megjegyzései felől is, melyekben már egy-egy Ínyéhez nem fülő s kivált a magyar jellemtől elütő nép fajról hallattja visszatetszését. „A szász emberség nem sokat ér (km.)“ neki; a cigány s cigányság egyértelmű a „hazuggal s hazugsággal;“ „három görög, három török, három zsidó — kilenc pogány.“ Még többet s keményebbeket kockáztat a tótról, ki szerinte, „nem ember;“ — és: „adj szállást a tótnak, kiver a házadból.“ S a németet sem épen kedvezőn köti össze vele: ,,tótnak — u. m. — borsó, németnek koporsó!“ Nem minden éle nélkül a tréfának nevezi végre: a németet „sógornak,“ a tótot „atyafinak,“ a zsidót „szomszédnak;“ mig a magyar vidékiek egymásközt csak „földik.“ Mindez azonban csupán kedélyes aggatódzás, épen oly ártatlan, mint a rác-ürmös, zsidó- cseresznye, oláh-duda, szerb-tövis, sváb-bogár stb. T. i.

Mert nem kíméli abban, a mi humorát, vagy gúnyját ingerli, saját faját sem. A „székely fogadásra“ semmit sem ad. „Nagy pipájú- s kevésdoliányúnak“ gúnyolja saját vérét is, a magyart, megróván annak számos egyéb nemzeti gyöngéit, midőn pl. hamar-lelkesedését „szalmatűznek“ mondja, hozzá tévén: „szalmatűznek a szene is hitvány.“ Nem szereti, hogy csak: „maga kárán tanul;“ és hogy „csata után okos a magyar.“ Megzaklatja továbbá a szegény, de nagyralátó „pipás, bocskoros, hat-szilvafás nemes embert.“

Fakó kocsi, kenderhám,

Nemes ember, szürdolmány ! (km.)

S erős ösztöne van arra is, hogy a másvidékit vidékestül ócsárolja. „Nem is magyar — u. m. — ki a Tiszából nem ivott (km.).“ Szívesen évelődik végűi az egyes községek (rátótiak, görgeiek, rédeiek, lédeciek, bélaiak) s átalán a székely- és palóc- föld lakosaival, kiknek valamely bárgyú tettét ellesvén s nyelvére kapván, országosan hurcolja meg őket. így: a rédeieket, hogy a „sátoros ünnepre ködmönt köszörültek;“ a lédecieket, hogy „haza feküdtek.“ J) Nem tartózkodik olykor egyik-másik tájejtésnek kiélcelésétől sem: „aligha baja nem esett a csákónak: hozik a bürit (km.).

Hanem mindezeknél tovább megy, midőn azokon is köszörüli élcét, kik nem maguk okai fogyatkozásuknak. Kimondja, hogy „az ördögük közt is legrosszabb a sánta;“ a kopaszról, hogy: „hátul kopasz, azért ravasz;“ s a vöröshajúról: „veres ember, veres ló ritkán jó.“ S ezeket csakugyan nehéz jóváhagyni; de ki tudja, nem az okon épült tapasz‘) Csípős északi szellő idején éjjelre a mezőn számosabban egysorjába, egymás enyhébe feküdtek. A legfelső, kit senki sem védett, sötétben az alsó végre feküdt át. Ezt tette utána a másik, harmadik, s igy tovább, mig lassankint egészen — hazafeküdtek.