Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888

Tartalomjegyzék

16:5

azon zavartól, melybe az ő egyenessége a felnőttet ejté. Nem ismervén még a szócsavarást: nyilatkozatában önbelsejét, magát jelenti ki; mig amaz csak mint hatásra számitott öltönyt, mint álarcot használja a nyelvet. Nem arra indúl ki. hogy magáért a tárgyért szólaljon meg, hanem csak hogy a tárgy n evét ügyesen használja a maga céljára. A figyelmet, szeretetet, részvétet, tiszteletet, lelkesedést a látszatnak adja meg és nem a valónak. Mily meglepetést s megdöbbenést szülne az egy úgynevezett „finom társaskörben,“ ha a szívélyes társalgás- közben egyszerre megnyílnék valamennyinek kebele, s egyik a másiknak szívében mindent olvashatna! . . S természetes aztán, ha az alakoskodás és kétnyelvűség ily iskolájában a szó értékének s hatalmának meggyöngülése az Ítéletre, érzésre, akaratra s az egész jellemre is erőtlenitőleg hat vissza.

III. Ezen állapotot vagyis a nyelvnek az álmüveltség. önzés, korlátoltság eszközévé siilyedését a frázisok uralmának lehetne legjobban nevezni.

De mi már most ez a sokszor emlegetett frázis? . . . Ha mindnyájan nem tudnék: hát üres, gyanú s, vagy rosszhiszemű bitor szó, mely vagy semmit sem mond, vagy nem azt, vagy nem úgy, a mit s a mint kifejezni látszik; mivel nem a dolog belsejéből s a szólónak ismeretei- vagy érzelmeiből indúl ki, hanem kívülről, külső okok hatásából tolakodik elé. Olyan a komoly igazság szavával szemben, mint az aszú virág a fris bimbóhoz képest: amaz holt, ez élő összefüggésben fájával, magában rejti a gyümölcs csiráját. És mégis elmondhatni, hogy a mai társas műveltség a frázis uralma alatt áll. Könnyen belátható azért, mily erkölcsi sivárság terjenghet ottan, hol a beszéd elszakad az igazságtól s az emberszeretet rovására a valótlanságban4 bírja a maga értékét; s hol egy külsőleg csillanó, csengő szólás gyakran hatályosabb, mint a dolog velejéből merített tiz okfő. A ki a sza vakkal a valónak, a szeretetnek, a szellemi szabadságnak megtagadásával fényt űz; a ki minden komoly figyelő mérlegében, úgynevezett „kedves csevegéseivel“ rendszerint csak az udvarias szólások izékét hagyja maga után hátra: valóban szánalmunkra méltó!

Mondják ugyan, hogy hozzá tartozik már ez a társas-élet napi szükségeihez. . . Mint ártatlan dolgot, senki sem veszi a megszokott udvariassági frázisokat komolyan; hanem csak váltópénz gyanánt, melyet nem igen szokás eltenni. . . Hiszen, hiszen; csakhogy a hol fontos eszmék, a pilanaton messze túlható ügyek forognának is kérdésben: a frázisokban élők szóárjában biz’ ekkor is csak oly véknyan akad meg a tiszta, komoly való, mint az aranyatmosó folyam homokjában a nemes érc: agyag, iszap, salak a nagyobb rész. A hamis viszony a még oly ékes szólás alakja és taralma között is — ellenmondás a beszéd teste és szelleme között. Szép arc, hazug lélek! Ellenben,