Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1886
Tartalomjegyzék
27 külső burkán, öltözetén látható dísz a vers. A költemény formája inás egyéb: a részek rendje, aránya, szövedéke, s az egésznek egysége. Sőt a vers, mint olyan disz, sem merő forma, nem lepárolt alak korántsem, maga is testtel biró konkrétum, melynek formája van ugyan, de maga érzék alá eső anyag. Költemény sajátlag az, mi a gondolatokban van elmondva; fordításnál például sokszor elvesz a vers. még a szó is elvesz, de megmarad a költemény, mert megmaradnak a gondolatok. Viszont ugyanazon versformában sok-sok költemény van írva. A költői mű anyaga a gondolatok, a versé a hang. 7. c7 vezs a fa fi ja. €f matfi cmatifiai fázis. Az eszmét minden művészet alak által fejezi ki; a versmű is alak által beszél. És ennél az alak épen annyira szembeszökő, hogy a „vers-idom“ elnevezésre adott okot. A versnek alaprajza van. mint az épületnek, épolyan pontos méretekkel, dimensiókkal. Egy strófa-szerkezetben symmetriát latnuk: két megfelelő oldalt, melyek egymást kiegészítik; mindegyik félben, elő- és utószakban a sorok bizonyos párhuzamosságát s arányát; a sorok egyes taktusai közt egyenlőséget, összeállításukban számviszonyt, belső szerkezetükben egyensúlyt vagy arányt. Mindez elemek, hogy úgy mondjuk: hosszegységekkel fölmérhetők, számtanilag összeadhatók és kifejezhetek. Az egész ritmusváz egy igen egyszerű és áttekinthető szerkezet, valódi mennyiségtani kombinációk, a symmetria és arány követelményei szerint. Ez a vers ú. n. matliematikai bázisa. Maga a ritmus ez a geometriai alakzat. A költészetnek nincs mathematikai bázisa; rajta a vers csak külső járulék, mely a maga létét, tehát törvényeit is a zenétől bírja. Valóban a menyiségtani alap sajátkép a zene tulajdona. Még a mimika sem mennyiségtani alapú, bár a táncz épen a ritmustól függ, de a tánc csak egy része a mimikái művészet körének. Mind a tánc, mind a vers ritmusa csak mellékességek az illető művészetekben, úgy vannak kölcsön véve, eredeti forrásuk a zene, annak aztán épen alkatvázát képezi! Két művészet van, melyben az emberi műszellem sajátságosán a legelemibb, legkimértebb alakzatokat, elvont mennyiségtani ábrákat testesített meg, egyik térbeli, másik időbeli: építészet és zene. Az a teret használja fel, hogy kifeszítse benne a maga idomait, ez pedig az időt. Amaz három dimensióval dolgozik, mert simultan viszonyokon alapúi; emez csak egygyel: mintegy a hosszúság irányában halad, mert successiv viszony az alapja. Természetesen az anyag más, de a törvény feltűnően hasonlít. Mind a kettőben symmetriai ösztönét akarta az emberi szellem első sorban kielégíteni, csakhogy ott térbeli,
