Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1884
Tartalomjegyzék
97 tengeri-betegségféle stb. lepi meg még a felnőttet is, hogyne hát a gyöngébb fejű kisdedeket! Tudnia kellene minden ringató anyának, hogy a gyenneksirás ártalmaitól épen nincs mit felni. Hiszen nemde az uj szülött legelső sírását semmi másnak, mint egyszerűen csak életjelnek veszszük. Hát a csecsemőknél legtöbb esetben utóbb is csak a tett-erőnek, a tüdő és hangszálak működésének ösztönszerű jelentkezése biz a, s nem egyéb. Ha meg lehetünk győződve, hogy sem kellemetlen, vagy fájdalmas állapot, sem valami ki nem elégített szükség nem idézi azt elő: csak hadd sírjon bátran, majd elhagyja; mivelhogy hasztalan erőködést senki, még a kisded sem okoz tartósan magának. A gyenneksirás ösztönét sem hiába adta az anyatermészet, mikor épen az élet egyik fő rugójának, a lélekző szervezetnek fejlesztésére és erősbitésére is szánta azt. Valahányszor azért a kisdedet elcsititjuk, eme fejlődést gátoljuk. Legelső időben különösen, legjótékonyabb s úgy szólván egyedüli önmozgása a sir ás a kisdednek, mely a test jótékony párolgását s mindazt, mit a mozgás által legkivált elérni célozunk, segíti elő. Hiba tehát a sírást akár csak az éhség, akár valami fájdalom, vagy segitségkérés jelének tekinteni mindig, s aunálfogva a csecsemőt időnki vűli táplálás, ringatás, ölbevétel, hordozgatás által békitgetni s elkapatni. Hamar fólérzi még ő is, ha sírása mindenkor von maga után valami kellemest; megszokja és megvárja ezt, s szeszélyei már is oly gyökeret verhetnek, melyet kiirtani talán utóbb nem leszünk képesek. Tapasztalás, hogy azon kicsinyek, kiknek sírására legtöbbet hajtanak, leggyakrabban sirnak . . . A mi a kisdednek első szabad mozgásait illeti, természetes volna, hogy mig magától fel nem ül azaz mig gerinc-oszlopa s izmai kellő erőre nem fejlenek, soha se ölben, se karon, se gyermekszékben egyenes tartással szabadon ne üljön, mert könnyen sérülés, vagy csak később fejlő fogyatkozás érné. Épen igy az időelőtti járás is, ha másra nem, a gyönge csontozat szabályos, egyenes fejlésére károsan hathatna. Mihelyt mozgáseszközeit elég erőseknek fogja érezni arra, hogy magától megüljön s felálljon, nem fog késni mozdulataival figyelmeztetni ápolóját ülési és lábrakelési kísérleteinek támogatására. Kár, hogy ezt nem igen szokás bevárni. Előveszik a járó széket s j ár- szalagot, — nem ritkán a szár- és mellcsontok kárára. Igaza van Kantnak, midőn különösnek látja, hogy járni tanítják a gyermeket : mintha bizony akadt volna már olyan emberfia, ki tanítás nélkül járni meg nem tanult volna . . . Legjobb mozgáseszközei s mesterei a gyermeknek saját lábai, kezei; minél többet mesterkedünk körülötte, annál tovább marad eszközeitől és tőlünk függésben. A testi nevelésben is fontos elv marad az: a gyermekre szüntelen szemmel lenni; vele azonban ezt nem éreztetni, — vagyis gondozásunkkal a lehetségig visszavonulva, őt az alkalmas dolgokban lassankint önmaga gondozására hagyo13
