Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1884
Tartalomjegyzék
26 lünk, rohamosan fejlődő népnél, melynek sajátságos helyzete miatt tömérdek hatást kell befogadnia, minő viszonyban áll a műveltség eszközeinek fölkarolása az erkölcsiséggel ? Mi nem értünk rá lassan, lépésről-lépésre, mint a szerencsésebb nyugati népek, a bennünk létező ős nemzeti erőt minden tekintetben kifejleszteni; hanem, a körülmények parancsoló szüksége miatt, az előbbre haladott nemzetek kivívott szellemi eredményeit kölcsön véve, bámulatos rövid idő alatt kellett a mulasztottakat, úgy a hogy, kipótolnunk, s még mindig sok a pótolni valónk. A mit pótoltunk, nem lehet kicsinyeim, mert Ízlés, kényelem, külső elegancia s irodalmi és művészeti törekvés tekintetében számot tevő nép kezdünk lenni. A „didicisse fldeliter artes emollit mores“ ismeretes elv nálunk is egyre szélesebb kört hódit, s úgy általában örvendetesnek tetszik, hogy a nemzet alsóbb rétegeiben is terjed lassankint az irodalom és művészet iránti érdeklődés. Azonban viszonyaink megítélésében egy szempontot nem szabad figyelmen kívül hagynunk, azt, hogy az igazi műveltségnek, mely a nemzetet belül egységessé, kívül tekintélyessé teszi, oly módon kell fejlődnie, hogy a nemzet tagjai a műveltség által az erkölcsiségben gyarapodjanak; ne pedig, megfordítva, az erkölcsösség árán a műveltségben. De ránk nézve, legalább igen nagy mértékben, épen ez utóbbi áll; mert a mily mértékben terjed a műveltség, oly mértékben gyengül az erkölcsi erő. Nem szeretnék félreértetni. Nem a műveltség gyöngíti az erkölcsi erőt, hanem az a tünemény, melyet műveltségnek neveznek, holott nem az; az a műveltségnek mondott állapot, mely uralmát akkor hiszi biztosnak, ha az erkölcsöt sutban ülésre kényszerítheti, s a hol uralkodik, ott az ékes külsőséget, a kényelmes életmódot, ha erkölcsileg még oly hitvány is, haladásnak mondják; a komoly erkölcsi életet pedig elmaradásnak, bárgyuságnak, vaskalaposságnak bélyegzik. Ezt az állapotot tartja az uralkodó áramlat műveltségnek, holott épen a műveltségtől esik legtávolabb ; mert egyoldalúság, az állati természet felülkerekedése az. Ez a műveltség nem szelídíti az erkölcsöt, hanem gyöngíti, ellágyítja, úgy annyira, hogy a komoly küzdelemtől okvetetlen visszariad. Eunek az állapotnak kell betudnunk, hogy szinte odajutottunk már, hol az ú. n. finom Ízlést legkevésbbé is sértő magaviseletét, vagy beszédet sokkal szigorúbban Ítélik meg, mint a jó erkölcs ellen való legdurvább kihágást, Vagy nem ott vagyunk-e már, hogy a tapintatlanságot meg nem bocsátják ; az erkölcsi hitványságot meg békén tűrik ? Nem ismeretes-e előttünk, hogy nőt, kit közbotrányt okozó erkölcsi magaviseleté miatt a müveit társaság méltán elitéit, mihelyt elitélő biráit a divat művészetével legyőzi, ugyanaz a társaság nyomban „rehabilitál“ ; ellenben egy másikat, ha mindjárt a legnemesb nőiség mintaképe is, semmiségért, egy kis „bigottságért,“ nevetségessé tesz s a
