Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1877

109

mek egy mogyorót lopjon játékához; mint férfiú, csak alkalma nyíljék, egy koronára is ki fogja a kezét nyújtani. Hogyha a kicsinynek semmit sem tiltunk el, életének célját mint felnőtt is abban fogja látni, a miben ellenzést nem ismert gyermek-élete főleg gyökerezett, — a féktelenkedés- ben, dobzódásban, fényűzésben és önzésben. A megszokás másodtermészetté válik. Ha érzi a gyermek, hogy nem korlátozza senki, visszaél szabadságával, s százból kilencven esetben, hanyathomlok rohan a szabadosságba, — s későbbi javulásának reménye hasonló lesz az egyszeri szénégetőéhez, ki azt várta, hogy ecetté vált mustja majd borrá lesz.

Ezerféle virágot hinthet az okos nevelő gyermeke ösvényére, a nélkül, hogy annak kedvét töltendő, meg nem engedhető dolgokhoz folyamodjék. Egyszerűen tartva s jól szoktatva kevéssel beéri a gyermek; s különben is megbecsülhetetlen rá nézve, ha már ekkor megismerkedik a nélkülözésekkel, lemondással, az életbajokkal; s ha már korán megizleli fanyar gyümölcseit a tévedéseknek, melyek útján indúlni talán hajlandó. Tapasztalgassa a sebző töviseket, melyek a rá nézve tilos rózsák között lappanganak. Az ily sebek még könnyen bevigasznak s az életbölcseség ajándokait biztosítják neki jövendőre.

Sok szülő az éles ész s a hideg értelmesség hőseit törekszik inkább nevelni az életnek, mint nemes vonásokban gazdag, szilárd jellemeket. A sima társalgás, a kedves beszéd ügyessége elsőbb, mint a jó s nemes tettekre kész erő és akarat. Ezer mindent belé oltunk a gyermekbe; mindenről kell máris tudnia, mindenütt ott lennie, — se közben nem jut idő az igazi szükségesre, és a gyümölcs helyett, mint a bibliai megátkozott fügefa, csak száraz lombokat nevelünk. Nem veszszük észre: a termékeny talajra sűrűn kiöntött mag éppen egymástól nem képes tenyészni. . . Minden ily nevelés hozománya nem kultúra, hanem hiú politúr», — csak máz; oly arany órakulcs, mely semmit sem nyit fel.

Ideje valóban, hogy a kor áramlataival szakítva, házi nevelésünk re- geuerátiójával komolyan foglalkozzunk. Az én gyönge szavaim nem mesz- sze hatnak el; de annál szertehatóbbak és ékesszólóbbak lehetnének hírlapjaink azon megrázó adatai, melyeket a tévesztett nevelésnek épp’ oly gyászos mint gazdag kivirágzásáról hirdetgetnek. Nem is lehet mindez máskép addig, míg egy-egy ősi jámborságot tükröző szó, avagy szokás feszélyező, hívatlan vendég lesz a házban; és míg napi renden járó szavainkkal s tetteinkkel a gyermek-arcok legszebb színét, a szemérempirt, már korán lepörköljük. A gyermeknek éles pillantása vagyon; hamar fölismeri, mi körülte történik, — s az első szent törekvések s oktatgatások kenete, a hol megvolna is, mint az illatszer, lassankint nyom nélkül repül el.

Semmit sem fog tehát a nevelés körül a jóban és még inkább a rosszban kicsinyleni az igazán szerető szülő — legelőbb is önmagában, s még kevesbbé magzatjában. Az anya, vagy atya, ki ma gyermekének ki