Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1877

103

légen még élénkebben lüktet a kisdedek vére és ezzel boldogságérzete. Ezenkívül a szabadtér már maga számtalan játékeszközt: tarka kövecseket, növénylevélkéket, virágcsákat kinálgathat nekik; a száraz, a naptól melegített homokon kiváló örömmel tudják ők magokat elfoglalni. Méltán felelősség fogja tehát nyomni a hiú, vagy túlfélénk anyát, ki a nap barni- tásától és minden szellőtől óva gyermekeit, lelki-testi hátrányukra négy fal közé kárhoztatja őket

De hogy végét érjem már a szellemi gyermek-élet eme mozzanatainak, csak kettőre figyelmeztetek még. Egyik az, hogy a tiszta beszédejtést szorosan és következetesen kívánjuk meg a gyermektől játékai között; s a hol szóban, vagy tettben valódi illetlenség, vagy ártalmas vállalat jőne közbe, amazt megróni, emezt meggátolni el ne mu- laszszuk, — a büntetést sem kiméivé ott, hol a szükség úgy hozná magával. A játékszereknek szó nélküli elvétele jobbadán már maga érzékeny fenyítékül fog arra szolgálni. — A másik pedig az, hogy kiíárasztásig ne engedjük menni a játékot, s mintegy ennek folytatásaképen, játékszereinek összetakaritására is szoktassuk a gyermeket. A rends zeretetre fog ebben szokni egyúttal; a mi oly fontos tényezője lesz majd egykor életrevalóságának, — és ez sok; sőt erkölcsi értékének, — s ez még annál is több.

A szabadban, vagy födél alatt töltse bár idejét a gyermek, eg.v fölöttébb veszélyes ellenség fogja őt környezhetni, s ez — az u n a t k o- z á s. Akkor lopódzik ez legkönnyebben tevékeny leikébe, ha vagy elhanyagoljuk, vagy elkényeztetjük őt. A magára hagyott gyermek hamar kifogy játékaiból s az öldöklő tétlenségre kárhoztatva, unja magát. Az elkényeztetett, viszont, a dédelgetés zaklatásaiba, a szünetlenűl kínált örömekbe fárad belé; s kimerülvén és egy-egy időre minden iránt elfásúlván lelke, unalom lepi meg. S az örökös tiltakozások, vagy parancsok is: „hallgas ! ne nyúlj ahhoz! tedd le ezt; vedd fél azt! ülj ide; eredj oda!“ — ezek is mind alkalmasok arra, hogy a gyermeket izetlenkedésre és unatkozásra kárhoztassák.

Az unalom gyermeknél, felnőttnél egyaránt elviselhetetlen; következményei pedig a tőle menekülni nem tudóra nézve nemcsak sokképen jelentkezhetnek, hanem mindannyiszor veszélyesek is. Az unatkozó gyermekben az ideges ingerlékenység, s a szeszély, a borús, sőt boszús kedélyzet és a dac csirái rakódnak le. Hol ebbe, hol abba fog, s ez úton minden tetteiben állhatatlanná, egykedvüvé válik; s gyermekörömeiből kitiltva s aggságos unalmában mintegy elvénülve, a felnőttek cselekvésmódjait kezdi fölvenni, ezek modorát és okos fecsegését utánozni. S a mi mindezeknél rosszabb, megesik, hogy a hol teheti, elvonja magát a gondozók szeme elől, részint hogy gyermek lehessen, részint hogy a felügyeleten kiviil kihágásokat űzhessen. Szóval, az unatkozásra kárhoztatott gyermek — többé nem gyermek. Ezen kártékony baj leghathatósb ellenszere