Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876

25

Y. Az ezen újítások nyomán keletkezett, századunk második s harmadik tizedében pedig országossá szélesedett ellenmozgalmakról a közbelépett tiltakozók, védelmezők és közvetítők könyvei-, röpiratai-, czikkei-, levelei-, paródiái-, drámái- (Uj szellem, 1824.) és eentóiban egész kis irodalom szól. Csak azt kicsinylettiik a legújabb időkig, mondhatni, egész a „Nyelvőrig,“ hogy a két 72-es év közén, egy egész századon át forrongott nyelvharezainknak részletesebb figyelmet s áttanulmányozást szánva, azok apróbb tüneteit s főleg a vitt harczok azon töredékeit is számba vegyük, melyek végre a csatatért fedték. ítészünkről a nyelv történetében kicsinyleni valót nem ismervén, a mint már eddig is itt-ott épen az afféle aprólékosságok fólszedegetésében jártunk el; úgy fogunk az alábbiakban is.

Hogyha a nyelvek fejlődésének történetei hasonlókról nem tanúskodnának, valami mélyen lehangolót kellene abban találnunk, a mint nyelvünk ezenkori átalakulásának változatain általment. Mint a kaleidoskop szinei, kavarog és forog itt egymásra minden; inog, hullámzik az alap, s tétováz rajta mindenki. Saját utján indul, de álláspontját cserélgeti minden; válogat, rostálgat, védelmez, ellentmond másoknak s magának mindenki ; — csakis egy csapáson van kiigazodás, melyet nyoma után hagy mind, ki a pályán futott: azon ösvény ez, melyen lelkesült hazafisága mindenkit előre ragad, míg végre is — akarva, nem akarva — az újítás árjába fut és zárkózik be.

Az uj szók ellen, mint fent is érintők már, legelőbb is magok újítóink szólalnak fel. Bessenyeinek (Holmi, 1779) többi közt a dunatáji silány (MA. sinár) „soha sem volt magyar, nem is lészen.“ Molnár János (Könyvház), Szaklányi (Hírmondó), Bacsányi s Kazinczy (Magy. Muzeum) az idétlen szók, a sok dalom-delem, vány-vény s effélékkel koholt rőfös-singes uj szók ellen tiltakoznak. Az irat „kedvetlen, Kazinczynak, és szükségtelen is.“ Ugyan az újítás hive, dr. Szentgyörgyi (1809), Bar- czafalvi szavával „Mondolat“-nak c-zimzett röpiratában gúnyolja Schulz uj németségének példáján indult szófai agáinkat, mely kézről-kézre végül Veszprémbe is eljut, s a hírhedt második „Mondolat“-hoz adja meg az eszmét. Kis János óvást tesz az ék (már a Peleskei nótáriusban, sőt Párizpápaiban is meglévő) uj szó ellen; Höbrentei a Kazinczyféle miméi ellen, az utánoz magyarabbat ajánlván helyébe, — s így tovább. Lexikális újításunk sajátképi ellenzékét azonban csak a lassankint előállt grammatikai elvcsaták nevelték föl. Legelőször a purista-ujító, Földi, szólal meg a Báróczi hangját követő s fordításaiban már 1788-tól feltűnt Kazinczy ellen, s ő mondja ki nálunk elsőben, hogy „csak a köznépé az igaz magyarság, az idegennel nem egyvelges magyarság.“ Verseghi ennél is tovább jutva, ') egyenesen a tiszai s erdélyi nyelvszokást fogadja a magyar nyelvvizs0 Proludium in institutiones lingv. hungaricae, ad. . . d i a 1 e e t u m t i t> i s e a- nam et transsylvanicam exactas. Pesthini, 1793.

4

é