Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876

Századunk elejen Eévai a nyelvszokást, mint főtörvényt, a tudomány hatalmas fegyverével támadja meg és veti el ; de el az értetlen újítást is. Másfelől azonban ugyanő számos elavult szó felélesztése s némely uj képzései által maga is újító, kivált pedig ősi törvényességére visz- szavezetett magyarságunk nyelvtani alakjainak felújítása által a nyelvtani, tehát a legmesszebb és legmélyebbre ható újításnak lett vezére. S csakhamar tekintélyes munkákban *) támadt ki ellene a nyelvszokást védelmezők harcza, s az ebből még szélesebben kiágazott helyesírási csatázás a jottisták és ypsilonisták1 közt (V. ö. ad-ja, falat-ja és ad-gya, falat-tya), hol — Eévai, Kazinczy s némely híveik ellenében — az ypsilonista Verseghi s Pápay még az előbb jottista Barótit s Takácsot, valamint Bacsányit, Virágot, Kisfaludy Sándort stb. is pártjokon látták. A helyesírási mozgalmainkban szintén hosszasan szerepelt ,teismus‘ (ts és te-e, vagy cs, ez ?) vitái körül íróink ismét újabb csoportokba szakadoztak; s míg etymologiai harczaink szemben álló vezérei, Eévai s Verseghi, a Tsétsi-féle ts- és <z-re nézve egyek valának, elvtársaik megoszolva tétováztak. Magát a ,Kazinczy1 nevet, az Írónak más-máskori munkáiban, előbb a Tsétsi íz-jével, majd az ősi’ (s ekkoriban Dugonics-féle) c-vel, majd végre Pázmány cz-jével találjuk jegyezve. Ezen helyesírási elhasonlások azonban, noha pártokat jeleztek, nem gátolák, hogy orthologusaink s neo- logusaink egymással szemben maradjanak; — csak abban egyenlők, hogy az újítás müvét, pártkülönbség nélkül, mindnyájan elősegítsék. Az ellenzék egyik legtekintélyesebb alakja, Verseghi, az újítókat ostorozó s szerinte „minden figyelemre méltó, becsülhetetlen M o n d o 1 a t“ Íróinak szövetségében, kereken és állandóan tiltakozik a purizmus és újítás ellen.'* 2) Ugyanő roszalja a lovag, fuvatag (már Pesti-, Molnár-, Illyésnél) és a so- kadalom (Veranesics, Calepin. MA.) új (?) szókat, s a buzgalom (Helm.) oly szó neki, „melyet születése utánn harmad napra saját attya sem ért“ (Felel. 86.) : míg másfelől a kegy, köny, vizeny, heveny, savany és efféle rövidítéseket — melyekkel, úgymond, a középidőbeli zab cultura azért nem élt, mivel a stylus szépségét a hosszú szavakban kereste — 3) helyesli, sőt maga is halomra csinálja. És a derék Pápay is : „miért ne lehetne — kérdi — ezeket uj életre hozni kög : circulus, kör : peripheria eirculi, szellet : spiritus ? így elevenülnek most (1808) kor, rege, vizsga, remény, inger. . . Mindenkor kedvesen veszik a magyar kegyszüzek, midőn igaz poétáik az elszenderedett rövid gyökérszókat, mint : kegy, csend, kellem felébresztik.“ 4) Neologismusunk fáradhatatlan, mogorva ostromlója, B e27

*) L. Verseghi: Tiszta magyarság, 1805. Felelet, 1818. Magyar grammatika, 1821. — Pápay Sámuel: A magy. literatura esmérete, 1808. stb.

2) Magy. gramm. 21—35. — Tiszta magyaré. 43. 1.

3) Tiszt. magy. 36.

‘) A magy. liter, esmér. 274. 314.

4*