Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876
12 iákhoz fordulva, még gyorsabban ható iránynyal indultak meg, midőn a XVI. századtól fogva többször tett, de hatás nélkül maradt kísérletek fonalát fölvéve, a magyar vers antik mértéklését újra művelni kezdették. És a k ö t ö 11 beszéd klassikai fordításaiknál hamar éreztette velők a szaba- tosabb s választékosabb szók és a tömöttebb szólamok szükségét. A lép- tenkint előállott szükség mesterré lön s megmutató, mint kell elbánni a nyelvünket elárasztó sesquipedál szókkal, a két-háromra málló fogalomjegyekkel, s a parlagon hevert magyar syntaktikai gazdag árnyalatokkal. A mérték itt a szónak fölös lomjaitól való megtisztogatására; másutt a szokásból kiesett régi szók s a tájszók felkutatására, a pleonasztikus szószerkezetek (kőszikla, folyówfe) feloldására, és végül, az idegen, vagy hiányzó szók helyén, uj képzések előállítására bátorított, s prózai és költői nyelvünk közt a határvonal első megvonására vezetett. — Megint más, egykorú íróink az előbbi korok szapora verselésénél, a klassicistáink által ugy- mondott „lusus vulgárisánál maradtak ugyan meg; hanem épen ezen, a nemzeti formákhoz és tárgyakhoz szítás egyfelől a népiesnek irodalmi hasznosítását, s másrészről a régiségeknek még buzgóbb fölélesztgetését hozta magával, mint erről eme népies irodalmi irány fejének Dugonicsnak s a köréhez csatlakozott szerzőknek iratai bőven tanúskodnak. Irodalmunk s nyelvünk fejlesztése körűi eme példák gazdag tanulságot és sok oly elemet hoztak egyszersmind fölszinre, melyek egy szokatlan hatás és visszahatás fölidézésének minden föltéteit méhökben viselték. Mióta Bessenyeinek serkentő iratai („Magyarság“ 1778; „Magyar néző“ 1779. stb.) s azon kijelentése, hogy „csak saját nyelvén lehet a nemzetet süker- rel művelni,“ és kivált II. Józsefnek a magyar nyelvet fenyegető 1784-ki intézvénye ébredésre rázták a két magyar hazát, íróink előbb soha nem tapasztalt lelkesedéssel fogtak az irodalom műveléséhez, hol szellemesbjeik csakhamar belátták: hogy mivel a minden irányban neki lendült irodalmi fejlődéssel a nyelvnek szükségkép együtt kell fejlődnie, ezt — az idegen és közelébb adott hazai példák tanúskodásaként — nem csak legsükere- sebben, de leggyorsabban is a már művelt irodalmak mesterműveinek másolása utján érhetni el. Mások viszont a nyelv eredetiségét s tisztaságát féltve, az idegen elemek behozatala s egyátalán a nyelv újítása ellen tiltakoztak. S míg az irodalmunkba lassankint áthozott uj klassikai remekek értői — mint Kazinczy mondja — „elragadtatással hallák a xenologizáló múzsa beszédét ; addig mások nem akarák a szokatlant érteni, s a nyelv sülyedését ki- áltozák." S egész 30-as évtizedünkig, teljes félszázadon át, nem szűntek e tiltakozások kisérni nyelvújításunkat; csakhogy — mint alább meglátjuk — azon sajátszerű menetével és kimenetelével a fontos nemzeti ügynek, hogy míg egy oldalról magok, a középen állást foglaló újítók tevék meg első óvásaikat a szélsőségek ellen; addig a minden újnak ellenzői őket
