Eger - hetente kétszer, 1914

1914-02-25 / 16. szám

1914. február 25.

EGER. (16. sz.)

3

tárunkban, most kellene és igij kellene azt megalkotni. Ezt a törvényt úgy kell végrehajtani, hogy az Apponyi nagyszabású intenciói megvalósuljanak.

Vannak a részletekre vonatkozólag még egyéb aggályaink is. A megegyezés létrejötte esetén sem helyeselnénk uj oláh gymnázium létesítésének és a brádi algymnázium teljes kiépítésének megengedését és állami támogatását. — Nem helyeseljük azt a kijelentést sem, hogy a nemzetiségek külön politikai pártot s nemzetiségi alapon politikai egyesületeket alapíthatnak. — Félünk attól is, hogy a hajdudorogi püspökség revíziójánál mi húzzuk majd a rövidebbet.

De ezek részletek és ismételjük, hogy minden a végrehajtás mikéntjétől függ. Mindenesetre örvendetes és megnyugtató, hogy ha nem is az ellenzék, de a közvélemény résen van. Lázas figyelemmel kiséri a nemzetiségi kérdés kezelésének módját, s ez a köz- érdeklődés a nemzeti érdekek csorbit- hatatlanságának legnagyobb garanciája.

(™-)

Az 0ltári8zentség lourdesi ünnepe. Most jelent meg fópásztorunknak folyó évi IV. számú körlevele, amelyben szép szavakkal buzdítja papjait s általuk a híveket, hogy legalább lélekben vegyenek részt a lourdesi eucharisticus kongresszuson.

A körlevél szövege a következő:

A Namüri püspök úr, mint az eucharisticus kongresszus elnöke, arról értesít engem, hogy a huszonötödik eucharisticus kongresz- szus ez évben Lourdesben fog megtartatni július hó 22-től 26-ig; és azon való megjelenésre fölkérve, egyúttal megkeres, hogy híveimet a részvételre buzdítsam.

Bármennyire óhajtanám, hogy az Istenanya e szent helyén híveim közűí minél többen megjelennének s Mária utján az eucha- ristikus Jézus közelébe jutva, az Iránta való üdvözítő szeretetben megerősödnének ;

számolnom kell mégis a távolság miatti nagyobb nehézségekkel, melyeket leküzdeni csak keveseknek sikerülhet; s azért a kongresszus elnökének kérésével egyezően figyelmeztetem a lelkész urakat s általok egyházmegyém összes híveit, hogy lélekben is egyesülhetnek a kongresszussal, amire bizonyára mindenkit buzdítani fog a Szentséges Atya kegyes intézkedése, melynél fogva mindazok, akik a kongresszuson jelenlevőkkel együtt, bár távol tőlük, julius hó 26-án az Ur asztalához buzgón járulnak, teljes búcsúban lesznek részesek.

Nagy diadalünnepe lenne az Oltáriszent- ségnek, ha a világ minden részében a lourdesi kongresszus idején három napi előkészületi ájtatosság után, 26-án az Oltáriszentség ünnepélyes kitétele mellett a hívek az angyali eledelhez járúlnának s az egész világot átfogó benső imában hódolna mindenki a Megváltó Jézusnak. Legyenek rajta a lelkész urak, hogy ez nálunk létesülhessen.

Eger, 1914. évi február hó 20-én.

Lajos, 8. k. érsek.

A vér.

— A februári esküdtszéki ciklus. —

Minden drága a világon: csak az embervér olcsó. Ezt még potyára is ontják.

Az egri kir. törvényszék, mint esküdtbíróság, az idei februári esküdtszéki ciklusban öt bűnügyet tárgyalt és mind az öt kiontott embervér miatt igyekezett elégtételt szerezni a megsértett jogrendnek. Az esküdtbíróság a bűnösöket mind elitélte. Legdrágább kincsüknek: szabadságuknak elvesztésével sújtotta az embervér ontásában bűnösnek talált vádlottakat. A földi igazságszolgáltatást szabályozó és a bűnt megtorló büntető-törvénykönyv paragrafusainak tehát eleget tett az egri esküdtbíróság ezúttal is, azonban kérdés, hogy ez az öt Ítélet azt a megnyugvást hozza-e a társadalomnak, amit az elkövetett bűnökkel szemben a társadalom az igazságszolgáltatástól követel?

A felelet nem könnyű erre a föltett kérdésre s annyi bizonyos, hogy az érvényben levő büntető törvények és a fejlődöttebb korszellem között támadt ür, napjainkban immár szinte áthidalhatatlannak látszik. Azt érezzük, látjuk és lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy azokkal a büntetésekkel, amelyekkel a bíróság lesújt a bűnösökre, a társadalom nincs eléggé megelégedve ; ámde azt is érezzük és tudjuk, hogy a szigorúbb büntetések csak a szerencsétlen bűnösöknek a mostaninál is nagyobb fokú sanyargatását jelentenék, anélkül, hogy ez által a társadalmon segítenének.

Pedig a büntető igazságszolgáltatásnak a társadalom védelme a főcélja! . . .

Azt mondja egyik jónevű kriminalista szociológusunk, hogy: „A büntetendő cselekmények a létért és a létnek kellemessé tételéért folytatott küzdelemnek alkotó részeihez tartoznak. A létföntartást büntetendő cselekmények utján kiküzdeni és az életet bűntényekkel kellemesebbé tenni, valóban nem irigylésre méltó állapot. Csak keveseknek és rendszerint csak rövid időre sikerül ilyen vállalkozás. A tisztesség utján kevesebb kockázattal biztosabban lehet boldogulni, de úgy látszik, hogy természeti törvénynél fogva ezen az utón nem fér el az egész emberiség és ennélfogva az emberek egy részének arról le kell szorulnia, hogy a többiekre nézve a létért való tülekedés könnyebbé váljék.“ Majd így folytatja: „Azok, akik az emberi törvények rendjével összeütközésbe jönnek, veszélyeztetik ugyan a többiek biztonságát, de egyúttal meg is könnyítik ezeknek az életküzdelmet, mert bűnbeesésükkel többé-kevósbbé elvesztik a tisztességes eszközökkel folytatott életküzdelemben való versenyképességüket éa az uralkodó társadalom mint erkölcsbiró még ürügyekhez is szívesen nyúl abból a célból, hogy versenytársakat harcképtelenekké tegyen. Az a fölfogás tehát, amely a bűntettesek veszélyessége felől uralkodik, legalább is túlzás. Azok a szerencsétlenek, akiket szomorú sorsuk a bűn útjára sodor, hamarabb válhatnának ártalmatlanokká, ha üldözés helyett fölkarolásban, gyülölés helyett szánalomban, büntetés helyett gyógyításban, nevelésben és tanításban részesülnének“ . . .

Nos, hát a mostani társadalmi rend a személy- és vagyonbiztonságot még nem ilyen szempontok mérlegelésével védelmezi. Büntető törvényeink aránytalanul nagyobb csapást mérnek a társadalom nyomorultjaira, mint amilyen előnyt biztosítanak ezáltal a társadalom javára. A bűntető-igazságszolgáltatásban a megtorlás, az elrettentő példa, szóval a bosszuállás játsza a főszerepet, holott azt már tudjuk, hogy a bosszúvágy teljesen haszontalan érzés a kultur- emberbeD, mert ez csak ott és akkor igazolt, ahol és amikor az állatiasság kerekedik felül a rosszul fékezett emberi indulatokon. Ha csakugyan a társadalom védelmét szolgálja az igazságszolgáltatás, akkor be kell látnunk, hogy a büntetéseknek is ezt a célt kell szolgálniok. „Megtorlásra“, „elrettentésre“ sok esetben nincs semmi szükség és viszont számtalan eset bizonyítja, hogy még a legszigorúbb büntetés sem vonja maga után a kívánt elriasztó hatást, sőt akárhányszor éppen a büntetés válik újabb

Még a 18-ik században is nagyobb tömegben élt a bölény Európa északkeleti részében, különösen Oroszországban, de 'Erdélyben is gyakran előfordult. Erdélyben az utolsót 1814- ben ejtették el. Az erdélyi fejedelmek s a nemesség asztalán annak idején a bölényhús igen gyakran fordult meg.

Ma már Európában csak vadaskertekben fordul elő a bölény, a Magas Tátrában tartanak néhány példányt, a bjeloveci erdőben az orosz cár tenyészt még egypárat s a Kaukázusban akadnak néha-néha egy-egy vadon élő állatra.

A lengyel nemes kétféleképen vadászott a bölényre, ha magában lepte meg, nyíllal, később puskával terítette le; ha tömegben volt, vadászata valóságos hadjáratra emlékeztet. Egész községek parasztjai vettek részt a hajtásban. Rendesen egy tisztás körül levágják az erdőt, a fákat megdöntik, egy helyen hagynak csak kisebb nyilast, ahol a bölényeket beterelhetik, amint ez sikerült, ezt a nyílást is elzárták, úgyhogy a bölények teljesen fogva voltak. Most vehette kezdetét a tulajdonképeni vadászati jelenet. A tisztás egyik szélén magasabb helyet, tribűnfélét emeltek, honnan az egész jelenetet jól át lehetett látni. Rajta a király s az előkelőbb kiséret foglalt helyet. A tisztás szélén egymástól csekély távolságra a fák mögött egy-egy dárdás nemes állott. A bölény mindig a tisztás szélében szaladt, hogy menekülést keressen. A- 1 mint valamelyik vadász közelébe ért, ez dárdájával feléje döfött s megsebezte, azután gyorsan a fa mögé ugrott. A bölény ugyanis támadója felé döf, de csak a fát éri, s mivel szarvai

nagyon lefelé állanak, puszta Tiomlokát sérti meg a fán. E jelenet mindannyiszor ismétlődött, valahányszor egy vadász elé ért a vad. Mikor már kifáradt, jő a végső jelenet,^ vadászatban résztvevők egyike előlép s a gerelyt teljes erővel az állat szügyébe döfi. Természetesen a vadásznak ügyesnek kellett lennie, mert ha nem talált jól, a bölény végső erőfeszítéssel rárohant s (halálra döfte, taposta. Sokszor szolgák is vesznek részt ily vadászati jelenetben s vö- ■ rös posztóval ingerük az állatokat. Sokban hasonlított e vadászat tehát a Spanyolországban máig is kedvelt bikaviadalokhoz.

A medvét legtöbb esetben élve fogták el s szintén látványosságra használták, kikötötték s lovakkal rugdostatták agyon.

De e sok tekintetben barbár s a mai kor embere előtt talán visszataszító vadászati módok mellett volt a vadászatnak egy neme, mely csaknem művészetté alakult át egész Európában, de főleg Lengyelországban. Ez a sólyomvadászat.

Keletről származott, egyiké a legrégibb vadászati nemeknek s ott még ma is fönmaradt. Európában azonban teljesen átalakult a módja. Párosán vesznek részt benne, a lovag hölgyével vagy választottjával. Szigorúan meg voltak jelölve szabályai, a nő a férfi jobbján lovagol. Mindkettőjük öklén ül a sólyom s fején kis sapka van, hogy ne nyugtalankodjék, ura csak akkor húzta le, ha zsákmányt látott s erre a madár villámgyorsan repült feléje. A vadász kezén erős keztyű volt, hogy a sólyom karmaival meg ne sértse. A sólyom idomítása igen

nehéz s nem is minden fajta alkalmas a vadászatra. Érdekes példáját látjuk ennek az erdélyi Bethlen Miklós »Emlékiratáéban.

Nálunk, Erdélyben is nagyon el volt terjedve a sólyomvadászat, azért veszem innen e közelfekvő példát. Egy kevés sikerrel idomított sólymával való vadászatáról így ir Bethlen: »1657. júniusban ritka dolog is esék egyszer rajtam. Nekem volt egy sólymom, mely házi ludat, récét, pulykát, macskát, kicsiny malacot, kis városi vizslát is elfogott; azt gondoltam én, hogy nyulat, vadrécét, ludat rakással fogatok véle, de olyan vadmadarat: fürjet, foglyot, récét nemhogy fogott volna, de űzni sem akarta s szörnyen rívó volt. Egyszer a szőlőben, Búnon,’ egy szakadásban nyulsüldőre igazítának el, én mindjárt szegény Pál öcsémmel a szőlőben a sólymot csak gyalog még menőleg egy gémnek is bocsátani, de egy kevéssé ment utána s visszajőve, noha könnyen eléri s elfoghatja, menénk a szőlőszakadásban, kerestetjük a vizslánkkal, az én sólymom rettentőképen ri, mely a madarászás idején szokájs s majd csaknem természet ellen vagyon. Én haragomban levetém a sólymot kezemről a földre, osztán ismét kezem mutatásával hívám, félvén, hogy azalatt a nyúl kiugrik. De az én sólymom, nemhogy a kezemre, de egyenesen arcúi az orrom és ajkamban ragada, oly erősen, hogy némelyik körme az orromön által az orrom lyukában, némelyik az ajkamon, pofámon által a szájamba ment. Isten tartotta csak szemeimet meg. Megfogtam két kézzel a' derekát, úgy húztam, de ha a számba hatott körmét a fogaimmal meg