Eger - hetente kétszer, 1914
1914-02-18 / 14. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre_____5 » N egyed évre _ 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ■ = intézendők. ■■■■ Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1914. - 14. szám. —■-= XXXVII. ÉVFOLYAM. Szerda, február 18. Panamák. Undor fogja el a jóízlésű embert, ha kénytelen figyelemmel kisérni azt a vad tülekedést, ami a közélet fórumán folyik. A politika emberevői skalpirozzák egymás becsületét, s üvöltve lakmározva marcangolják a zsákmányt. Versenyezve igyekeznek bizonyítani, hogy Magyarországon már nincs is becsületes ember. Mérhetetlen a kár, amit ez a gyalázatos hajsza okoz. A felszínen kavargó piszok megzavarja a tisztán látást, s feledteti, hogy a szeny nem fertőzi meg a mélységeket. Gyanakvás és bizalmatlanság üt tanyát az emberek között! Mindenkiben hajlandók leszünk gazembert látni! Mindenki gyanús, aki él! És megzavarodnak az erkölcsről alkotott fogalmaink! Mert a margitszigeti játékbank ügye egészen hamis erkölcsi megvilágításba lett beállítva. Lukács László volt miniszterelnök szereplését nem lehet és nem szabad mentegetni! Engedélyezni akart egy piszkos üzletet, amely az emberek alantas szenvedélyeire építve, s azokat kihasználva, sok milliós nyereséget juttatott volna egy nem nagyon finyás kompániának. És a várható nyereséget előre lefelezte! Hát ebben a dologban mi főként nem a játékbank engedélyezését találjuk menthetetlennek, bár ebben is a cyniz- mus és lakszizmus igen szomorú jelenségét észleljük. De nem vagyunk naivak és tudjuk jól, hogy a fékevesztett emberi szenvedélyeknek az állam a maga materiális eszközeivel gátat szabni nem bir, s hogy ennek folytán kénytelen tűrni olyan intézményeket is, amelyeket erkölcsi szempontból elitéi. De menthetetlennek tartjuk azt az államférfit, aki az ilyen tűrt intézményből akár magának, akár pártjának, sőt akár az államnak is hasznot akar biztosítani. Mert ennek a pénznek igenis szaga van! Kiömlött embervér, eljátszott becsület, családok züllése, ekszisz- tenciák pusztulása, köny, nyomor és átok tapadnak hozzá. Aki ezt nem érzi, annak nincs helye a közéletben. Akár miniszter, akár egyszerű politikus, akár hírlapíró az illető! Szerencsére a miniszterelnök idejekorán megbukott. És következett egy ép erkölcsi érzésű utóda. Aki sem elég cynikus, sem elég lakszista, sem elég opportunus nem volt, s a félig-meddig már nyélbeütött üzletet felborította. S a másfélmilliós sápot, amelyben semmi része nem volt — fele részben a saját zsebéből — visszafizette. Akinek erkölcsi érzékére nem borult áthatlan szürkehályog, annak éreznie kellett, hogy ez az ember: férfi. Férfi, aki ebben a piszkos ügyben egyedül áll szigora erkölcsi alapon! Akinek van bátorsága tiszteletreméltó meggyőződése szerint cselekedni! Aki bele mer nyúlni a legveszedelmesebb darázsfészekbe! Akinek nincs takargatni valója, s akit épen ezért nem lehet megzsarolni ! Aki nem a közből él, hanem a közért sajátjából áldoz! Aki végig vág a revolverezőkön! Aki előtt le kell venni a kalapot! ... És most jön a második felvonás ! Elképedve láttuk, hogy erre a férfira — ebben az ügyben is — sajtónk csaknem unisono rátámadott. Az- el- szörnyedt erkölcsbiró kidüllesztett mellével és pózával osztotta az erkölcsi leckéket. Forgatta a szemeit, szimatolt és leleplezett. S aki merészelt valóban erkölcsösen gondolkozni és cselekedni, azt az erkölcs szent nevében próbálták agyon- bunkózni! Ezt nem értettük! Most már értjük! Mióta kisült, hogy az erkölcsbirák meg voltak fizetve. Tetőtől talpig. A leg- nagyobbtól a legkisebbig. Most már érthető az a szokatlan egyértelműség, amelylyel a játékbankot meghiúsító Tisza Istvánra rátámadtak. Az „EGER“ tárcája. Rz én menedékem. Hogyha öröm-szárnyaival Megérint a világ szele; Ha a sors éltem poharát Édes mézzel tölti tele; Ha homlokom simogatja A világnak szerencséje; Futva, félve menekülök Édes Jézus szent szivébe, Segítséget kérve. Hogyha szomorú szívemre Borús árnyak reá ülnek; Ha bánatos két szememben Néma könnyek összegyűlnek; Ha keresztek rakódnak le Ifjú éltem ösvényére; Futva, vágyva menekülök Édes Jézus szent szivébe, Vigasztalást kérve. Baum Mária. Ä vakbélgyuladás. (Morré Harold.) Bámulatos betegségben szenvedek. Ugyanis már háromszor történt meg, hogy az utca közepén találtak abban a bizonyos állapotban, amit a legtalálóbban »sörepilepsiá«-nak nevezhetek. És mivel egy kis városkában laktam akkor, amikor először esett meg velem ez a baleset, a mentők bevittek az egyetlen orvos lakásába — aki természetesen — az én háziorvosom volt. Amint eszméletlen állapotomban meglátott, ami nagyon gyanúsnak látszott előtte, annál is inkább, mivel egyáltalán nem is konyí- tott a dologhoz, csak az okos fejét rázogatta. Mi volt hát természetesebb, mint az, hogy a vakbélgyúladás veszélyes, de divatos betegségét sütötte ki rólam. A híres eskulapius úgy vélekedett, hogy elkerülhetetlenül szükséges az én »Appendix ver- miformis«-omat azonnal eltávolítani s ez meg is történt. A vizsgálat alatt, amint később elbeszélték, »tengeri betegségben« voltam, de ez nem alterálta a doktor urat és így később egy idegen ágyban, az ő lakásában eszméltem fel, a »Belügyminisztérium«-omban, — a Departement de rintérieur«-ben, az üresség valami bá- ■ mulatósán furcsa érzésével. Mikor a sikerült ope- • | ráció alkalmából kifejezett szerencsekivánatokat | meghallgattam, hangosan fel kellett nevetnem, ámbár a mozgás rekeszizmaimban fájdalmat okozott. Aztán felvilágosítottam az orvost, hogy csak egy lumpolás következményeiről van szó; erre a jó ember becsületesen beismerte, hogy tévedett a diagnózisban, mert a vakbelet tényleg egészséges állapotban találta, de azért mégis eltávolította, hogy megakadályozza e szerv későbbi megbetegedését. Föl sem vettem a dolgot és amidőn ismét felkelhettem, a számlámat kértem. De ő kijelentette, hogy ily körülmények között fizetésről szó sem lehet. Ezzel távoztam. Nemsokára Berlinbe kerültem, s itt esett meg velem másodszor, hogy egy átmulatott éjszaka után megint csak az utcán találtak — eszméletlen, öntudatlan állapotban és bevittek a kórházba. A következő napon ismét arra a már nem ismeretien érzésre ébredtem fel, hogy a gyomromban valami hideg van. Agyamnál ott állott az orvos, az öreg, érdemes ember, akit rögtön felismertem. Ugyanaz a vidéki doktor volt, aki körülbelül tíz évvel ezelőtt kivette a vakbelemet. — Ön nagyon beteg, fiatal barátom, — mondá kenetteljesen. — Ügy? — feleltem. — Talán vakbélgyúladás? — Igen, úgy van, azt állapítottam meg önnél; de úgy találtam, hogy önnek e szerv*-
