Eger - hetente kétszer, 1914
1914-07-29 / 60. szám
2 EGER. (60. sz.) 1914. julius 29. A kinevezésnél már csak egy ember az, aki dönt; egy ember akaratától függ, vájjon ki kerül erre, vagy arra az állásra. Ez az egy ember azonban szakember, vagy ha nem az, a szakemberek egész sora tesz ajánlást, hogy kinek juttassa a kérdéses pozíciót. Itt se lehet tehát eldönteni, hogy a két jó közűi melyik a jobb. Mert szó sincs róla, több szem többet lát, de az is igaz viszont, hogy bizonyos kérdésekben egy szakember szeme biztosabb Ítéletet mond, mint száz laikus. Ez a mód is jó, amaz a mód is jó, ha jó mind a kettő. A pályázó azonban azt mondja, hogy mind a kettő rossz. Ha ebből a nézőszögből vizsgálódunk, talán hamarább érünk el eredményt. Mert miért rossz a választás? A pályázó, különösen a bukott pályázó, azt mondja rá, hogy ennek ezer és egy oka van. És ha meghallgatjuk, olyan ügyesen csoportosítja az érveit a választás ellen, hogy igazat adunk neki. Álljunk meg kissé és vizs- gálgassuk ezeket az érveket. Legelső kifogás az, amit minden pályázónak nagyon sokszor meg kell fogdosnia: a kalincs. Mert tudni való, hogy minden ember, akinek szavazata van, megkívánja, hogy külön az ő jóakaratát, pártfogását is kikérjék. Elmegy tehát a pályázó egyikhez is, másikhoz is és nagyon vigyáz arra, hogy senkit ki ne hagyjon. De arra is, hogy mily módon ejti őket sorba, mert az már kanapé kérdés, hogy nálam volt-e előbb, vagy a komámnál. Ez a zarándok út pedig annak az elismerése, hogy a pályázó léte, vagy nem léte tőlük függ. A hatalom érzetét költi fel a választóban, a hatalomra pedig vágyódunk és ha benne vagyunk, büszkék vagyunk rá. Ezt a hiúságot legyez- geti meg a pályázó, mikor olyan sokszor keze- ügyébe kerül a kalincs. Ha jól legyez, van eredmény. Ebben az útban azonban — már a választók „megdolgozásában“ — sok mindenféle történik, amire a pályázó arcpirúlással gondol vissza. Mert tudjuk, hogy nem mindnyájan vagyunk egyformák. Egyik ember megszökik a pályázók elől, a másik pedig valósággal ké- jeleg a pártfogástkérő zavarán. Hogy melyik ember ilyen és melyik amolyan, nem mondom meg, mert igazat találnék mondani és megérezné szegény fejem. Csak egy esetet említek fel, még pedig azt, mikor a falusi magyar jegyzőt, tanítót, kántort „fogad“. Látni kellene a magyar arcát, mikor a pályázó a támogatását kéri. Van azon gúny, lenézés, meg tudom is én még mi, csak épen ki nem módja, hogy ugy-e, most mi is kellünk ? És sok ember meg nem választása azon múlik, hogy önérzetes és egy-egy ilyen arcnak nem hízelgett eléggé. Pedig minden választást tevő testületben van egynéhány ilyen ember, a pályázó útja pedig ebben az esetben a megalázásé. Ha pedig valakinek címe van az állás elnyerésére, ahhoz nem kell, nem szükséges a megalázás. De bárhogy alázta is meg magát valaki, bármily ügyes volt is a „megdolgozásban“ — a választás eredménye sohase bizonyos. Nem azért, mintha nem bízhatnánk eléggé az adott szóban, hanem azért is, mert sokszor kétségessé teszi egy-egy vezető ember szeszélye és a hangulat. Nem az a hangulat, amelynek megnyilatkozásából úgy veszi ki a választási elnök, hogy a többség ezt, vagy amazt akarja, mert ilyen esetben a hang győz, nem a hangulat. Nem, nem arról szólok. Minden testületben, vagy mondjuk választó hatóságban van egy-egy vezér ember, akitől az eredmény függ. De attól is függ, hogy kit ajánlanak. E két tényező teremti meg a hangulatot, amitől az eredmény jobbra vagy balra dűl. A hangulat pedig percenként, pillanatonként változik és kialakúlása szintén csak egy pillantás. A legjobban előkészített választást is ledönti az igy kialakúit hangulat és nem az nyeri el az állást, akit a többség előre akart. Szólhatnék még igen sokról. Megemlíthetném, hogy a választásnál a sógor-koma is nagy szerepet játszik, hogy a választás a fentebb említett ok miatt nem is választás. Felhozhatnám, hogy a választók nagy többsége az állás helyes és pontos betöltéséhez megkívánt rátermettség elbírálásában laikus, hogy városainkban, megyéinkben a választás időhöz kötött, de elég volt eddig. Most már másról szólok, mert abba a gyanúba keveredem, hogy propagandát csinálok a választás ellen. Pedig nem azt teszem, mert készségesen elismerem a kinevező rendszer hibáit is. Annál is legelső a kalincs, csak a számuk kevesebb. Aztán meg nem lefelé kalincsol az illető, hanem felfelé, amely eljárás közben az arca mégse pirul olyan sokat. A kalincs azonban kalincs marad, ha rézből van is, meg ha fényes is. Aztán a kinevezésnél már szó se lehet megdolgozásról és a fentebb vázolt hangulatról, mert itt legelőször is bizonyos melléktekintetek jönnek figyelembe. Nem mondom, legelső sorban a szakképzettség is, de azok a bizonyos melléktekintetek nagy szerepet játszanak és van rá eset, hogy a melléktekintetek a fők. Említhetném ezek közűi ezt is, azt is, de akkor a végére se érnék. Aztán meg van még fontosabb dolog is, amelynek a kinevezésnél még nagyobb, döntőbb szerepe van: a protekció. Ha ez nem volna, mindenesetre ideálisabb volna a kinevezés, mint a választás. De bizony csak emberek vagyunk mindnyájan és a kenyér drága. Mindenki azért törtet, azért küzd és ez a nagy verseny teremtette meg a protekciót. Ha elnyerendő állás és pályázó nem volna és ha élnünk nem kellene, bizony protekció se volna. Volt is, van is, lesz is mindig. A kinevezésnél épúgy, mint a választásnál. Ne feledjük el azonban, hogy nem azok csinálták meg, akiktől az állás elnyerése függ, hanem azok, akik az állás elnyeréséért küzdenek. Jónak nem jó, mert megvan, rossznak nem rossz, ha megvan! Mindenesetre az volna a helyes, ha valamely állás elnyerésénél tisztán a szakképzettség, a rátermettség jönne csak figyelembe. Ez azonban olyan abszolút ideális álláspont, amely épen emberi voltunknál fogva lehetetlen. A választásnál is van hiba, a kinevezésnél is. Hogy melyik a jobb? Arra még a fentiek elmondása után is bajos megfelelni. Mégis inkább a kinevezés mellett török pálcát, mert a választásnál sok a gazda. A sok gazda pedig a sok szakács közmondására emlékeztet és ha a kettő közül kell választani, a harmadikat választom: az a legjobb, amidőn se választani, se kinevezni nem kell, hanem a Gondviselés olyan helyzetbe helyezett valakit, aki választás és kinevezés nélkül is megél. A. J. Tájékoztató. Augusztus 2. Országos vásár Tiszanánán. „ 3. Hónapos állatvásár Egerben. „ 3. A hatvani főszolgabíró tárgyalási napja Apeon. „ 3—4. Országos vásár Pásztón. „ 5. A tiszafüredi főszolgabíró tárgyalási napja Tiszaszőllősön. „ 6—7. Országos vásár Tiszafüreden. „ 9. Búcsú a Fájdalmas Temetőben. „ 10. A közigazgatási bizottság ülése. „ 12. A gyöngyösi főszolgabíró tárgyalási napja Gyöngyöspüspökiben. „ 15. Nagy Boldogasszony ünnepe. „ 15. Az egri főszolgabíró tárgyalási napja Kápolnán. HÍREK. Eger, 1914, julius 28-áu. Háborús világ. Szombaton este villámgyorsan terjedt szét az országban Szerbia ki nem elégítő válaszának híre és egy csapásra harcias hangulatra tüzelte a békés kedélyeket. Egerben a szakadó eső dacára az utcákon ezrével tolongott a közönség és amikor tudomásul vette Szerbia válaszát, csillogni kezdtek a szemek, gyorsabban lüktetett a szív és ökölbe szorított kezekkel követelték az önhitt szerbek meg- fenyítését. Vasárnap este zenés dísztakarodó volt, melyen a katonabanda tüzes magyar dalokat játszott az utcákon és nyomában óriási embertömeg tüntetett dalolva, lelkesen éljenezve a hadsereget, a hazát és a háborút és viharosan abcugolva Szerbiát. Fel-felcsendült a Himnusz, a Szózat, meg a magyarság lelkesítő imája: Kossuth Lajos azt üzente . . . Közbe-közbe hatalmas éljen riadalok dörögtek: — Éljen a hadsereg! — Éljen a király! — Éljen a háború! — Éljen a haza! Majd a szerbek elleni gyűlölet kerekedett fölül: — Le Szerbiával! — Királygyilkosok! Abcúg! A csüggedésnek, aggódásnak nyoma sem volt. A Széchényi utón olykor-olykor egy-egy behívott póttartalékos került a menet elé. A tömeg megéljenezte őket. Szintúgy éljen har- sant fel, ha egy-egy katonatiszt ment el mellettük, sőt elég volt egy-egy közlegényt látni és kitört a lelkesedés láza. Egy kopogó csizmás, falusi póttartalékos, vígan lengő darutollas kalappal ment végig a népes főúton és énekelt: — Megállj, megállj, huncut Szerbia... Hétfőn este megismétlődött a vasárnapi utcai jelenet. A diákok rendeztek tüntetést, kikhez a mesterlegények is hozzá csatlakoztak. Fölmentek a nagykaszárnyáig és bejárták a nagyobb utcákat, mindenütt énekelve, éljenezve. Nagy események szele kering a levegőben. Túl vannak feszítve a húrok, fel vau forralva a vér! . . . Kedden este szintén zenés disztakarodó és nagy tüntetés volt. A megyeház előtt az alispán a közönség óhajára megjelent az ablakban és a következő rövid beszédet mondotta: Veszélyben van a haza, de az önök arcán a lelkesedés tüze ég. Őrizzük meg ezt a lelkesedést és most kiáltsuk mindnyájunk közös óhajtását: Éljen a király! Éljen a haza! A közönség zúgó tetszéssel fogadta az alispán szavait. Külön tüntető menetben vonultak fel a jogászok és az iparosok. A tartalékosok az egész vonalon örömmel fogadják a behívókat. Hallottuk, hogy mikor a behívót odaadta a kézbesítő egyik póttartalékosnak, az illető táncolni kezdett és szinte extázissal kiáltott fel: — No, csakhogy megkaptam! Megálljatok szerbek! . . . Egy másik, mikor meghallotta, hogy barátja már megkapta a behívót, szaladt jelentkezni s tűzzel kiabált: — Ha a pajtásomat viszik, én is megyek l És el ment, pedig négy gyermeke van itthon, meg felesége. Engem is hivatalos személynek nézett egy menyecske és megkérdezte tőlem: — Kapott-e már Lajos behívót? — Melyik Lajos? — kérdeztem. i
