Eger - hetente kétszer, 1914
1914-07-04 / 53. szám
1914. julius 4. EGER. (53. sz.) I 3 hiszen gyümölcséről ismerni meg a fát —; a hamis, álbölcsességnek pedig nincs joga vagy igénye a világ uralmát, a gyámi és vezetői, vagy, ha úgy tetszik, a diktátori tisztet az emberiség felett magának arro- gálni, magához ragadni. Hogy is ?! . . . mikor ehhez még a józan, igaz filozófiának se lehet joga vagy igénye! — hiszen a tudomány felett egyáltalán ki van mondva az ítélet, meg van annak pecsételve a sorsa, jövője a látnoki nagy igével: «ignoramus et ignorabimus ........Ily szom orú végzet mellett még a józan, igaz filozófia se ismerhető el csalhatatlan tekintélynek, s oly erős, szilárd ős biztos hatalomnak, melynek védő és vezető kezére joggal ős megnyugvással bizhatná magát a végcélja- s rendeltetésére törekvő ember és emberiség. Amint mondom tehát: az embernek és emberiségnek emancipálnia kell magát a filozófiának, — még a józan igaznak is — tirannizmusa alól. Egyébként sincs semmi jogcíme ős alapja annak, hogy a filozófia exkluzív és abszolút monarkáj a legyen az emberi léleknek, s az emberi kultúrát monopolizálja. A filozófia az ősz dolga: az ész műveli őt, s viszont ő az észt műveli — jó vagy rossz irányban, amint tőle telik. A filozófia tehát csak egyoldalú, hiányos és hézagos műveltséget ad, teljeset, kerek- dedet nem tud produkálni. A léleknek másik részét, a kedélyt, a szívet vagy érintetlenül hagyja, mert annak nyelvén nem tud beszélni; vagy tönkre műveli, mert az általa korrumpált ősz vezető keze alatt az is korrumpálódik, elvadúl, elzöllik. A filozófia tehát nem egyedül üdvözítő panacea az emberiségre nézve. Egymagában nem kizárólagos tényezője, hordozója, képviselője az emberi műveltségnek. Helyesen tartjuk mindenesetre az emberi lélek belső és külső élete egyensúlyozó rúdjának.de az ily rúd egymagában külön- állva nem alkalmas és képes a funkcionálásra, nem tud megfelelni hivatásának: támaszpontot feltételez és kíván, az egészíti ki lényegét, az minősíti feladatára, az képesíti munkájára s rendeltetésének betöltésére. S itt jutunk el, Uraim, tisztelt hallgatóim, azon ponthoz, melyről a vallás látkörünk fölé emelkedik. Mert hát az említett támaszpont a filozófia számára nem más, mint — éppen a vallás. Vagyis az a hit, mely az embernek a világhoz s annak végokához való viszonyát azon redőiben világítja meg, melyekhez a filozófia fáklyafénye már nem tud elérni, — amely redőkbe bepillantani azonban mégis ok- vetetlenűl szükséges az embernek, mert a nékűl abszolúte hiányzanék földi életéhez minden tájékoztató ős megnyugtató iránytű; — hiányzanék: mert a véges filozófia — pláne mikor még hipotézisekből és kontroverziákból is él — nem alkalmas és nem fogadható el ily iránytűül. Hát igen, ez a hit, a vallás, a támaszpontja a filozófiának; — értve persze vallás alatt is a helyes vallást, mert a nem-helyes vallás sikamlós támaszpont lenne a filozófia számára, melyen az nem lenne képes megállni. A helyes vallás pedig az, mely elveivel, tanaival, fegyelmével, gyakorlásával legjobban szolgálja és szolgáltatja híveivel az emberi végcélt, a tökélyre való törekvést, mely tökély az igaz, az erkölcsi jó ős az erkölcsi szép hármas eszménye, s ezek képében maga az örök Istenség. Ebben, a vallásban, kell megismernie az embernek és emberiségnek a remediu- mot, menedéket, váltságot: a komplemen- tumát és korrektivumát a véges filozófiának. Ezt kell belevinnie, beoltania a filozófiába, hogy az, ős általa tudomány és művészet s az egész kultúra megneme- sűljön, meghiggadjon, az igaz útra vissza- térűljön s egészséges életműködésének és élethivatásának visszaadassék. Már aztán a vallásra támaszkodó, s a vallás által telített, fegyelmezett ős mederben tartott filozófia : az már, igenis, képes szelídítő, nemesítő, felemelő hatást gyakorolni az emberi őszre is, kedélyre is; képes komplett, egyensúlyozott, harmonikus műveltséget teremteni az emberegyed- ben is, s annak révén az emberi társadalomban is, s így joggal tekinthető már a kultúra illetékes vezértényezőjének, méltó ős legitim exponensének. De nem szabad szem elől tévesztenünk a mondottakhoz képest, hogy ezt a képességét a filozófia a vallástól nyeri, annak köszöni — értve vallás alatt mindig a helyes vallást. Mert, amint jeleztem, a stabilis és bevőgzett, lezárt rendszert képviselő vallás tanít meg sok olyanra, amire a tapogatódzó, folyton vajúdó, hullámzó, ingadozó filozófia nem képes megtanítani. A vallásból jövünk tisztába erkölcsi- lőnyiségünkkel, az állattól való különbözőségünkkel, s ennek konzekvenciáival: az emberi végcéllal, autonómiával, akaratszabadsággal, felelősséggel, ős — végső korolláriumkép — az emberi lélek halhatatlanságával. A vallás tanít meg önismeretre, önuralomra, önkormányzatra, önfegyelme- zősre. Az ismertet meg jogainkkal s azok korlátáival; az ismertet meg kötelességeinkkel: saját magunk iránt, embertársaink iránt, s ezek csoportozatai — legközelebb természetes csoportozatai: a család, s a nagy család vagyis a nemzet iránt. A vallás tudja, hogy család és nemzet az örök világrendben gyökerező ős adott intézmények, azokból tehát kibontakozni, azoktól elszakadni nemcsak erkölcsi, de egyenesen fizikai lehetetlenség is, amint ezt a családi név és a nemzeti nyelv kézzelfog- hatőlag bizonyítja, (mert valami családi név ős valami nemzeti nyelv nélkül senki el nem lehet); mondom : a vallás tudja ezt, s azért öntudatosan hű családtagokat s nemzethű hazafiakat nevel, míg a filozófia magában állva, mint a mai uralkodó filozófia mutatja, csak zűllő családokat, cserélt férjeket ős feleségeket, rideg egykéket, meg levegőben csüngő kozmopolitákat s internacionalista vértagadókat képes produkálni. És a vallás tanít meg a mindeneknek (— még az «ősnemzésnek» is! ha van —) végoka, tehát sajátmagunknak is ősforrása : az Isten iránti kötelességeinkre is, amelyekre a filozófia nem képes, vagy nem ér rá, vagy méltóságán alulinak tartja reflektálni. De ha megengedjük is, hogy a filozófia is tanít kötelességeinkre önmagunk mögésének; most holt, hideg marad a szívem mindeme pompa látására. Teher e jó emberek, e picike, fehér lelkek köszöntése; szeretnék valami elhagyatott, sötét zúgba rejtőzni és sírni hosszan, hogy bánatom minden tengerét kisírhatnám. S nekem mosolyognom kell, beszélni köszönő, könnyed, értéktelen szavakat, mikor a lelkem vérzik, s a szívemre nagy, nehéz kalapácsütések hullanak. Úgy érzem, mintha megfagyott volna minden körülöttem, értetlenül bámulom a tavaszi nap ragyogását, lehetséges ez, hogy új élet fakad most, mikor bennem a tél ridegsége vett zord tanyát? Lehetséges ez, hogy az ágakon új rügy, virág fakad, mikor az én szívemben a dermesztő hideg megfagyasztott minden illatozni vágyó picike bimbócskát ? Lehetséges ez, hogy a mosolygó világon a tavasz vakító ragyogása ömlik el, mikor bennem, körülöttem, vak, kietlen sötétség árad szét ? Lehetséges ez, hogy él, ujjong, boldog minden, csak az én szegény, szomorú szívem halt meg mindörökre a boldogságnak? Oh, de mily kába az emberi lélek! Mi vagyok én, hogy az én fájdalmam miatt megforduljon a nagy természet örök rendje, mily balga vagyok, hogy az én porszemnyi lényem gyötrődését oly végtelennek érzem, hogy abban az egész mindenségnek részt kell vennie! De mikor egy egész ragyogó, gyönyörű világ omlott össze lelkemben! Egy csodálatos, káprázatosán tündöklő mennyország, melyben nem volt semmi homály, a föld bűnös sarából semmi — semmi! Csupa fény, csupa illat, csupa tisztaság! S most e fehér álomország romokban hever; hirtelen — váratlanul rontott rá a pusztító vész, nem készülhettem rá, nem erősíthettem szívemet, s most összeomlásával engem is a romok alá temetett. Van-e e szörnyű halálból föltámadás?! Lehet-e így élni, kifosztva, koldusszegény meztelenségben ?! Mert mi maradt meg egy egész világ gazdagságából ?1 A roncsok alatt összezúzott, vérző szivem, s a fényes múlt halvány emlékei! Jól tudom, érzem, — s mindig is kisértett e vádoló tudat, — kábaság szívemnek e sorvasztó érzelme, dőre gondolat egymás mellé állítani az élet szegény, küzdő nyomorultját, az egyszerű, névtelen kis falusi tanítónőt, aki egyedül, senkitől nem támogatva küzd az élet harcterén; a kit magára hagytak mind,, a kik legkedvesebbjei voltak e földi életben, odaköltöztek a falu árnyékos kis temetőjébe, ott várnak rá, hogy jöjjön megpihenni közéjük; aki szegény, mindenéből kifosztott, csak a szíve forró érzésében gazdag, gazdagabb, mint a földi királyok legdúsabbjai! Hogy lehetnének egymás támogatói a félénk, kicsi fehér galamb, s a sziklák, égbenyúló bércek büszke, napba néző királyi sasa! Hogyan is állhatnának egymás mellett egy kopott, szürke kis tanítónő, s három falu dúsgazdag, fényes nevű grófi földesura! Hiszen te is óva intettél szívemtől, te is megismertetted dőreségemet, de hát ki tehet róla, hogy a halvány kis virág is a nap ragyogását, éltető melegét keresi? Nem én kerestem az alkalmat, hogy megismerhessem, nem ápoltam, nem fejlesztettem ez érzést szívemben, úgy jött az váratlanul, hirtelen, mint a tavaszi sugárözön és melegség, hogy utána fény és élet támadjon mindenfelé. így ébredt föl az én szívem is csöndes magányából; az élet, a boldogság fakadt lelkemben, rügyek illatos, csodás virágba borultak, káprázatos, csillogó fehérség a virágok selymes szirmán, madárdal, bűbájos zsongás mindenfelé, . . . most pedig, . . . ó jaj!... „ma-
